Előszó
A képzelet magával ragad. Messzire szárnyal az ésszerűtől és eljön az idő, amikor nem látszik többnek, mint fajtalankodásnak egy lehetséges világgal. A vágyakból, a hitből és a tudásból gyúrt álmok...
Tovább
Előszó
A képzelet magával ragad. Messzire szárnyal az ésszerűtől és eljön az idő, amikor nem látszik többnek, mint fajtalankodásnak egy lehetséges világgal. A vágyakból, a hitből és a tudásból gyúrt álmok viszont lelkes élősködői az embernek: túlélik a hétköznapokat, az agysejtekbe kapaszkodnak, és nem engednek el többé. Pusztulásuk egyedül beteljesedésük lehet. Előbb mindössze ábrándnak tűnnek fel, gyermeteg meséknek. Később valószerűtlennek, amit ostromzárral vesz körül az akarat. Végül egyszerű tényként születnek meg a hitetlenkedők előtt.
Az igazság furcsa szerzet: szabadon lebeg gondolataid között, megérint, átölel, felemel és elhagy, majd visszatér, és belekóstol tudásod legjavába. Játszik veled. Nem lényeges, hogy mit mondanak a többiek, ha már elkezdődött kettőtök párbeszéde. Ott zümmög a füledben, lelkiismereted rejtett sarkaiban. Sokan azt mondják, az igazság megöl, ha túl sokáig élni hagyod. Néhány kivételes ember számára viszont életben tartása a létezés alapeleme, könyörtelen játéka pedig a tudatra ébredés kezdete. Ők azok, akik megtapasztalják a legtöbbet, amit a hit tartogathat egy élet számára. Azt, hogy az igazság nem a tárgyakból kel életre, hanem az emberben teremti meg őket egy magasabb akarat.
A valóban magasztos borokat egy esztendő, egy földdarab és egy tudat nélküli növény megismételhetetlen találkozásából építi naggyá az ember. Ahogy egy alaktalan kődarabban formát lát a szobrász, úgy vezeti világra a bort a szőlőműves.
A férfi csak szellemével juthat arra, amire a nő teste képes: világra hozni valamit a semmiből. Megmutatni azt, amit mások csak cáfolni tudtak annak előtte.
Vissza 
