Borbarát 1998. tavasz

Előszó

Megjött a farsang, a házakból az utcára ömlik a harsogás. A gyerekek maskarákba bújva nevetik a félelmetest, a felnőttek érzik, hogy a napok most még a lábaik elé hullanak, az öregeknek a főtéren gyújtott hatalmas tüzek vetítik ki az ittmaradás szépségét.
A borban ilyenkor csak az alkohol a fontos, hiszen jól esik néha a felszabadultság, az elszakadás a hétköznapok szigorú szabályaitól. Mindenki megpróbál egyszer visszatérni az ősi szabályokhoz, a korlátlan erőpróbához és az idomtalan birtoklási vágyhoz. A kísérlet viszont rendszerint kudarcba fullad, hiszen a természet nyers rendje hamar megismertet az esendőséggel. A visszatérés a civilizációba rövid úton vezet, rendkívül gyors, s általában fogadkozásokkal végződik.
De aki megtanulta szeretni a bort, az legbelül ilyenkor is megveti a részegséget. Mert azzal a felszínre kerül minden, aminek elfelejtése józanul több erőt emészt fel, mint a szépséges dolgok megmutatása. Ilyenkor elég pár pillanat ahhoz, hogy kikiabáljuk mélyen elrejtett titkunkat, amely kötőelemévé válhatna szerelmeknek és barátságoknak, ha évekig tartó türelmes kisimogatással mások hoznák a felszínre.
És mi más utáltathatná meg jobban a részegeskedést az emberrel, mint a másnaposság? És adhatna-e bármi egyéb megbocsátóbb környezetet ehhez, mint a farsang, amikor tűzre dobjuk a leköszönő tél és a hátrahagyott év összes kacatját, fölöslegessé vált terheit? Alighanem semmi. Mert amikor a lángok háznyira híznak, amikor farsang utolsó estéjén Mohács főterén belenézünk a tűzbe és az alkohol illanni készül a vérből, akkor a forróság lassan rendezi az agyakat. A borban kinyílnak az illatok, s az alkohol újra csipetnyi fűszerré zsugorodik az élvezetek menzáján. Vissza