Amit egy hitoktatónak jó tudnia

Előszó

Milyen hitoktatásra van szükségünk?
Az iskolaév illetve a hitoktatás kezdetén minden hitoktató - pap, szülő vagy világi katekéta - lelkében őszinte, benső megrendülést érez, amikor újra hallja Jézus szavait: "Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!" (Mt 28, 18)
Jól tudjuk, hogy ez a missziós parancs nemcsak az apostoloknak szólt, hanem mindenkinek, aki az egyháztól tanítási küldetést kap. S a missziós terület nemcsak a "pogányok földje", hanem többé-kevésbé minden ország, még Európában is.
A hitoktatásban az üdvösség dolgáról, "az örök élet igéiről" van szó minden alkalommal, nem pedig valamiylen fontos vagy kevésbé fontos "tudásanyagról". Minden hitoktatónak a hozzá közeledő gyermek őszinteségéből, igazságot kereső tekintetéből a válságba jutott tanítványok Szent Péter által megfogalmazott kérdést kell kiéreznie: "Uram hová menjünk?! Az örök élet igéi nálad vannak." Meggyőződésünk, hogy Jézuson kívül nincs más, aki az emberi lét és élet legnagyobb kérdéseire elfogadható választ tudna adni.
Felelősségtudattal kell tehát elkezdenünk a hitoktatást minden esztendőben. A felelősségvállaláshoz tudnunk kell, hogy sokszor nem a legkedvezőbb körülmények közt kell folytatnunk nevelő-oktató munkánkat. Az általános iskolás korú (6-14 éves) katolikus gyermekeknek (az összlétszám 60%-ának, vagyis kb. 720.000 gyermeknek), akiknek keresztségi ígérete folytán hittanra kellene járnia, - a legutóbbi országos számadatok szerint - 1985-ben mindössze 21%-a látogatta a hittanórákat. A "gyors-előkészítő" kurzusokat látogatókat is ideszámítva (elsőáldozókat, bérmálkozókat), ez a létszám kb. 10-12 %-kal emelkedik. A többiek elmaradásának oka legtöbbször a szülői közömbösség vagy hanyagság. A serdülők, középiskolások és ifjúsági korban lévők (15-24 évesek) közül pedig (országos átlagban) csak 3-4 % tart személyes, folyamtosnak mondható közösségi kapcsolatot egyházközsége életével, kisebb közösségével vagy katekézisével. Ezzel szemben az egész országban, főleg a fővárosban gombamódra szaporodnak az "önálló" egyház és auktoritás nélküli, többnyire szektás beállítottságú ifjúsági közösségek és csoportok, amelyek egy része nemcsak az egyházzal, de még a szülőkkel is megszakítja a kapcsolatot. Hogy az ifjúság ilyen kis arányszámban vesz részt az egyházi életben és a katekézis szervezetlensége és tervezetlensége, a módszerek elhanyagolása. A templomi hitoktatás súlyos problémája, hogy egyházközségeink nagy részében (kb. felében) nincs megfelelő, jól felszerelt, szemléltetési eszközökben bővelkedő, korszerű hittanterem, mely alkalmas volna a folyamatos és zavartalan hitoktatásra. Hitoktatásunk helyzetét súlyosbítja az is, hogy egyre kevesebb az ifjúsághoz értő "szakmailag" jól felkészült egyházi pedagógus. Folytatni lehetne a nehézségeket a hittankönyvek körüli huza-vonával, az általános elvallástalanodás és szekularizálódás tüneteivel. De talán a fenti helyzetkép és tapasztalat mindenkit meggyőz arról, hogy a régi, hagyományos, a vallásos közéletre és közegre alapozó hitoktatást meg kell újítanunk a mai időknek megfelelően.
Milyen legyen tehát a mai hitoktatásunk? Jellemzői közül négyet emelnék ki különösképpen: missziós jellegű és módszerű, korszerű, közösségi és folyamatos (sírig tartó) katekézisnek kell lennie. Vissza