Amphetamin-típusú stimulánsok: globális áttekintés

Előszó

A visszaélésre alkalmas anyagokról folyó, egyre bővülő vita során gyakran elhangzik, hogy a jövő kulcsproblémája a közkeletűen szintetikus kábítószereknek nevezett anyagokkal lesz kapcsolatos. A jelen dolgozat arra tesz kísérletet, hogy megvizsgálja, mennyire megalapozott ez az állítás. A téma túlságosan is terjedelmes és szerteágazó ahhoz, hogy egyetlen tanulmányban össze lehessen foglalni, ugyanakkor két szempontból mégis segítséget nyújthat az eligazodáshoz: a kritikus terület meghatározását illető nemzetközi konszenzust, illetve maguknak az anyagoknak a természetét tekintve. Ami a problémás terület meghatározását illeti, a Gazdasági és Szociális Tanács, az Egyesült Nemzetek számos tagállamának közös érdekeit figyelembe véve, az 1995/20 számú határozatában pályázatot írt ki egy olyan tanulmány elkészítésére, amely a pszichotróp anyagok átfogó vizsgálatát célozza, különös tekintettel a stimulánsokra és azok alapanyagaira. Mindazonáltal a „stimulánsok" kategóriája meglehetősen tág, amelybe a legkülönbözőfélébb olyan anyagok belefémek, amelyeknek elsődleges farmakológiai hatása a központi idegrendszer stimulálása. Számos gyakorlati érv (amelyeket az 1. Táblázat részletez) szól amellett, hogy ezt a kategóriát leszűkítsük az anyagok egy olyan csoportjára, amelyek nem csak farmakológiai hatásukban, hanem kémiai szerkezetüket tekintve is hasonlók: ezek az amfetamin-típusú stimulánsok (amelyeket a tanulmányban ezentúl ATS-ekként rövidítünk).
Történetileg szemlélve az ATS-ek gyógyszerként való felhasználása iránti igényt a legális gyógyszeripar elégítette ki. Az amfetamint például már 1887-ben szintetizálták, de csak 1932- ben dobták piacra (Benzedrine márkanéven, egy nazális érszűkítő inhalálószer formájában). Talán a szer II. Világháború alatti intézményes használata vezetett oda, hogy a háború utáni nemzedék tömegével íratta fel és élt vissza az ATS-ekkel, amit csak szórványosan követtek nemzeti ellenőrzés-szigorítások. Az 1970-es évekre kiderült, hogy a szóbanforgó anyagok terápiás haszna meglehetősen korlátozott, a visszaélések száma azonban ettől függetlenül egyre növekedett A nemzeti és nemzetközi ellenőrző intézkedések következésképp egyre szigorúbbak lettek. A legális gyógyszergyártásban ezek után hanyatás mutatkozott, az igény viszont nem csökkent számottevő mértékben, és fokozatosan az illegális előállítás vált némelyik ATS-fajta utánpótlásának fő forrásává. Az illegális termelés fokozódásához két tényező járult hozzá: egyrészt a végtermék létrehozásának sokféle, meglehetősen egyszerű szintetikus útja, másrészt pedig a kiindulási anyagként szóbajöhető számos vegyi anyaghoz való könnyű hozzájutás lehetősége.
Bár teljesen világos, hogy elegendő érv szól egy nemzetközi tanulmány elkészítése mellett, egy effajta tanulmány haszna attól függ, hogy a kiindulásnál sikerül-e megoldani néhány alapvető kérdést. Milyen nagyságrendű a probléma abszolút és relatív értelemben, a legfontosabb növényi alapanyagú kábítószerek okozta problémához viszonyítva? Vajon az ATS-probléma eredete bizonyos országokra korlátozható, vagy átfogónak nevezhető? Milyen hasonlónak tűnő jelenséggel megalapozott az összehasonlítás? A nemzetközi kábítószerellenőrzés hagyományosan főleg három növényi eredetű kábítószerre: az ópiumra, a kokainra és a kannabiszra irányul. Ez a tény néha eltereli a figyelmet más kérdésekről, sőt, esetlegesen meggátolhatja, vagy legalábbis valamennyire késleltetheti egy új probléma felismerését. A szintetikus kábítószerek előtérbe kerülése, ezen belül pedig az ATS-eké, ebből a szempontból próbakő lehet. Igaz talán, hogy a szintetikus kábítószerek feketepiaca pusztán csak kiegészíti a növényi eredetű kábítószerek sokkalta nagyobb feketepiacát, az is nyilvánvaló azonban, hogy az előbbi hajtóerőit, annak dinamizmusát és képlékenységét eleddig nem vizsgálták kielégítően. Vissza