Amundsen útja

Fülszöveg

Azt kérdezte egyszer egy kíváncsi újságíró Roald Amundsentől, mondja el, "ugyan mire jó", hogy sosem nyugodhat, hogy újra meg újra kockára teszi életét egy-egy újabb, minden addiginál merészebb expedíció kedvéért.
Amundsen így válaszolt: "Hogy mire jó? Kitölteni a térkép üres foltjait, jóllakatni szemem az emberi lábbal soha nem érintett fehér térségek látványával, amelyeket sok százezer vagy millió év óta csak a csillagok néztek. Érezni, hogy én vagyok az első, aki megbolygatja csendjüket. A felfedezés győzelme: boldogság. S ezt nem értheti meg senki, aki nem látta még hajója orra előtt, a ködben vagy a kutyák dérlepte háta fölött, vagy a repülőgép pergő légcsavarján át az ismeretlen földet - a tiszta földet, amelyet még nem fertőzött soha árulás és aljasság. Ez a föld hív, vonz, mint a mágnes."
Ez a nagy felfedező - és nagyon magányos, sokat csalódott ember - csak ott élt igazán, bajtársai között, a távoli jégmezőkön. Világéletében az Északi-sark meghódítására készült, és az angol Scottot megelőzve, ő érkezett elsőként a - Déli-sarkra... Ő volt az, aki elsőként hajózta körül a északi sarkkörön túl a földgolyót. És ott volt az Északi-sark átrepülésének, a modern sarkkutatás úttörőinek hősi táborában is. Halála is méltó volt hozzá. A bajba jutott vetélytárs megmentéséért áldozta életét.
Szinte természetes, hogy a nálunk is jól ismert lengyel íróházaspár, Alina és Czeslaw Centkiewich "Nansen útja" után megírta a nagy tanítvány, Roald Amundsen tragikus végű történetét is, amely elválaszthatatlan a sarkkutatás egyik legizgalmasabb korszakától. Vissza