Bergeret ur Párisban

Előszó

Részlet a könyvből:

Bergeret ur Párisban

Bergeret úr az asztalnál ült és szerény estebédjét fogyasztotta; Riquet szövöttes párnán lábánál hevert. Riquetnek vallásos lelke volt s az embert isteni tiszteletben részesítette. Gazdáját igen jónak és igen nagynak tartotta. De főképpen akkor érezte át Bergeret ur szüverén nagyságát és jóságát, mikor asztalánál ült. Mindennemű étek becses és nemes volt számára, de az emberi eledelt különösen fenségesnek találta. Az ebédlő szentésges volt neki: miként embernek a templom, az asztal: miként az oltár. Étkezés idején helyén maradt: gazdája lábánál, csöndben és mozdulatlanul.
- Egy kis magon hizlalt csibehust hoztam, - szólt az öreg Angelika, a tálat az asztalra téve.
- Noshát legyen szives fölszelni - mondá a fegyverforgatásban járatlan Bergeret ur, aki teljesen képtelen lett volna az udvarmester hivatását betölteni.
- Nagyon szívesen - szólt Angelika; - de nem az asszonyok, hanem az urak dolga a szárnyast fölszeletelni.
- Én nem értek hozzá.
- A nagyságos urnak köllene hozzá értenie.
Ez a szóváltás nem volt uj; Angelika és gazdája minden alkalommal váltották, valahányszor sült szárnyas került az asztalra. Nem könnyenvevésből, s bizonnyal nem mintha sajnálta volna a fáradságot, kinálta oda álltatatosan a szolgáló a gazdának a szeletelő kést, hanem neki kijáró tisztelet jeléül. A parasztok között, akiktől származott és a kispolgároknál, ahol szolgált, hagyományos, hogy a gazda gondja a hus földarabolása. A hagyományok tisztelete az hűséges lelkében mélységes gyökeret vert. Vissza