Andor

Előszó

Részlet a könyvből:

"Hajnali négy órakor, a derengésben, egy fekete fiú ment át a Margithídon, Pestről Budára. Fáradt volt, meg-megállt a korlát mellett. Ilyenkor van a szélcsend a Duna fölött. Nyugodt, édes és tiszta percek ezek. A fiú lenézett a vízre. Mint a tükörüveg, olyan síma és fényes volt a Duna. Jobbról, Ujpest felől, ahol a nap kél, fémesen elevenzöld a színe és aztán ködös rózsaszínben párázik át a láthatár végén a szürke égbe, fel a piruló felhőkig. A fiú balra fordult, végigfutott a tekintete a budai dombokon, a parti hosszú házsoron, a Gellért felé. Ott még sötét volt. A víz violába játszó kékes-szürke, üvegfényű és nyugodt. Figyelt egy kicsit a távolba. A Táborhegy felől vékonyan szóltak a kakasok. A budai parton, a csónakházakon még ég a jelzőlámpa, de már nem tükröződik a vízben. Távoli vonat fütyül, mintha messzi-messzi hídon nesztelenül menne át a Duna fölött.
A fiú egyesegyedül volt a hídon, rajta kívül sehol egy lélek. Fekete szárnyas-felöltőjében, ahogy újra elindult, a tavaszi hajnalodás elmosott, tompa-szürke-rózsaszín pasztelképén ő volt az egyetlen szénsötét folt. Mire a budai hídfő közelébe ért, már egy barna munkásraj jött vele szembe. Vastag cipőtalpak kopogtak fel a híd pallójára, egy kis szél is kerekedett, amely szétfujdogálta a fátyolt a képről. Igen messziről, a Gellérthegy felől szerényen csöngetett át a vizen egy villamos. A fiú a belső utcákba kanyarodott, egy kapu előtt megállt, várta egy ideig a házmestert, aztán eltűnt a házban." Vissza