Angyal István saját kezű vallomása

Előszó

1956. november 17-én, első kihallgatásán, első fogságban töltött éjszakája után, reggel tíz órakor a Budapesti Rendőr-főkapitányság Deák Ferenc utcai vizsgálati osztályán Angyal István (született Magyarbánhegyesen, 1928. október 14-én, anyja neve Stern Júlia, apjáé Angyal Iván) így foglalta össze életrajzát: „Édesapám cipőfűző kisiparos volt. Édesanyám háztartásbeli volt. 1944-ben meghalt. Iskoláimat Eleken, Magyarbánhegyesen, Békéscsabán és Budapesten végeztem el. Iskoláim elvégzése után Dunapentelén a vasbetonszerelői szakmát tanultam. 1953-ban segédmunka-vezető voltam Budapesten, 1956-ban munkavezető majd technikus, 1955-ben építésvezető-helyettes, majd építésvezető lettem. Utolsó munkahelyem a KPM. 6 autóközlekedési főosztály építőipari vállalatnál volt, a MÁVAUT építési részlegnél, amit 1956 júliusában a Budapesti Útfenntartó Vállalathoz csatoltak, mint magasépítő részleget. Központi munkahelyem V. ker., Petőfi tér 3. sz., V. sz. egység. Egy nővérem van, foglalkozása varrónő ill. harisnyakötő. 1950-ben nősültem. Feleségem Sánta Ágnes háztartásbeli. 1956- ban elváltam, törvényesen. Házasságunkból egy kiskorú gyermekünk van." Vissza

Fülszöveg

Angyal István 1956. október 23-ától 1956. november 16-án bekövetkezett letartóztatásáig naponta átlagosan 2-3 órát aludt. Tüdőgyulladás, hörghurut kínozta, és egyéb betegségek. Koffeininjekciókkal és -tablettákkal tartotta magát ébren.
Letartóztatása után naponta több órás kihallgatásoknak vetették alá, és - mint ezt a Markó utcai börtönudvaron mesélte - azt mondták neki, hogy az utókor számára lejegyezheti mindazt, amit átélt és amit gondol. Memoárja, tehát a halál árnyékában és a végkimerülés állapotában született.
1959 májusában levelet kaptam, melyen feladóként Angyal Istvánt tüntették fel, Budapest, IX. Üllői út 115. Pistának - aki csaknem egy évet töltött halálos zárkában, Míg 1958. december 1-én ki nem végezték - csakugyan ez volt az utolsó bejelentett lakása. A borítékban valaki, aki Anonymus-nak nevezi magát, Pista 63 sűrűn gépelt oldalt kitevő emlékiratát küldte el nekem.
Angyal István saját kezű vallomását azokhoz a történelmi dokumentumokhoz társítja emlékezetem, melyeket a párizsi kommunárok írtak kivégzésük előtt. A szerző összegzi a forradalom történetét, felvállalja saját tetteit, és derűsen néz a szakadékba, a Semmibe, melybe hite szerint nemsokára belökik.
Pista biztos volt abban, hogy Kádár elolvassa emlékiratát. Tanúnak is meg akarta idéztetni, és egy reggel - már folyt a tárgyalásunk - odasúgta a sétán, hogy információja szerint Kádárné ott ül a tárgyalóteremben, a közönség soraiban. Akkor ezt agyrémnek tartottam, de azóta hallottam másoktól is. Kádárnak mindenesetre oka volt tartania Pista vallomásától. Szerintem ezért választották el ügyét a miénktől, és ezért titkosították; a Kádárra hivatkozó forradalmárnak volt a legkevesebb esélye az életben maradásra. (...)
Emlékirata végén arra kérte a nyomozókat, hogy szabadulása esetén adjanak neki 1956-tal kapcsolatos munkájából egy példányt.
„Ha pedig nem szabadulok ki - kérem, feleségemnek küldjék el. Telefonon hívják fel, s ő eljön érte-és fiamnak elviszi, ha felnő, elolvashassa..." Vissza