Aradvégi mondák

Fülszöveg

Embert próbáló dolog történelemmel foglalkozni. Írott történelmünk talán az első leírt sorok óta érdekek árnyékában születik. Különösen igaz ez az utóbbi jó néhány évszázadra. Már II. Rákóczi Ferenc is így ír emlékirataiban: "Tudom, hogy amióta ez az ország elvesztette királyát a mohácsi gyászos ütközetben, s a nagyok különböző pártokra szakadtak és I. Ferdinándot választották, királynak - azóta a magyar nemzetet minden idegen nemzet történelmében befeketítik, rebellisnek, lázadónak, zavargónak nevezik, és minden, amit védelmére mondhatnék, gyanúsnak tetszhetik."
Talán az isteni gondviselés jele, hogy nékünk, magyaroknak van egy másik, egy íratlan történelmünk is! Egy, a népünk emlékezetében élő, az egész magyar nyelvterületen meglepően egységes mitikus történelmünk. Az eleven közösség belső rendjét megmutató, a kronológikus idő helyett a mítosz idejét alkalmazó, a valóságnál is igazabb történelem ez.
Ebből az észben és szívben őrzött hagyományból gyűjtött össze egy füzért Kovács Ferenc az 1950-es években Aradon és környékén. A gyűjtő halála után kallódó kéziratot a kitűnő, Békéscsabán élő író, Sarusi Mihály találta meg, és adja most közre.
Az, hogy az '50-es években iparosodó, régi arculatát elvesztő Aradon a külvárosok munkásai Attiláról, Csanád vitézről és Szent László királyról beszéltek megdöbbentő személyességgel, reményt kelthet bennünk! Annak a reményét, hogy megtaláljuk a kötetünk végén szereplő kincsmondáink elásott aranyát! Ez az arany, ez a fénylő csoda már meg is van, ez a szikrázóan tiszta, meglepően érintetlen hagyományunk! S ez él, a legveszettebb körülmények között is!
Egyre azonban ügyelnünk kell! A legnagyobb veszély a 17-es számú kisiratosi kincsmondában szereplő koporsó. A kincset őrző öreg azt állítja, azé lesz az arany, aki abba belefekszik. "Ezt senki sem merte megtenni, oszt ezért eltűnt a koporsó is, meg a láda arany is." Vissza