Előszó
„A kardnak és nemzetnek egymáshoz való viszonya sehol oly erősen nem domborodott ki, mint a magyarság ezeréves történetében" - írta dr. Gerentsér László A modern magyar kardvívás című könyvében, és...
Tovább
Előszó
„A kardnak és nemzetnek egymáshoz való viszonya sehol oly erősen nem domborodott ki, mint a magyarság ezeréves történetében" - írta dr. Gerentsér László A modern magyar kardvívás című könyvében, és meg is indokolta állítását. ,,A honfoglalás útjától kezdve a kard kíséri végig a nemzetet ezer éven keresztül, és osztozik vele jó és rossz sorsában. A kardhoz fohászkodik Zrínyi („. . . fegyver kell és jó vitézi resolutió"), kardra írta fel II. Rákóczi Ferenc a két szót: „Pro libertate", és véres kardot hordtak körbe a király emberei az országban, ha ellenség tört ránk, s akkor a magyar nemes kardot kötött, s ment a csatába. Magam nem vagyok annak a felfogásnak a híve, amely egyik kezében karddal, másikban karikás ostorral, lóháton szeretné látni a magyart, miközben a nyereg alól kilóg a puhítani odatett hús, amelyből majd csípős gulyás készül az angyali Piroska keze nyomán. De nem vagyok híve annak sem, amely megtagadni és letagadni igyekszik mindazt, ami sajátosan magyar, elvágni múltunkhoz kötő gyökereinket egy valamiféle rosszul értelmezett nemzetköziség, vagy procc nyugatimádat következtében. Vizsgálódásaim során úgy találtam, hogy Gerentsér dr. mentes mindkét véglet erőltetése alól, jóllehet, a magyar vívás történetének elmesélése, ismertetése mindkettőre nagy lehetőséget kínál, s éppen ezért választottam könyvem elejére a fent idézetteket. Hogy az elmondottak szellemében kíséreljem meg elmondani, leírni a magyar vívás történetét legjobb tudásom, s tehetségem szerint - azt a történetet, amelyet néhány igen komoly kísérlet ellenére, sajnos, eddig még nem mondott el senki. A magyar vívás története azonban nem áll egyedül, önmagában a világban, ezért a vizsgálódást célszerű a kályhánál kezdeni, onnan elindulni, s úgy haladni. A közfelfogás általában úgy tartja, hogy a vívás egyidős az emberiséggel, s ezt a megállapítást nem célszerű vitatni, hiszen könnyen belátható, hogy amikor az egyik ősünk felemelte a bunkót, hogy a másikat fejbe verje, s az erre feje fölé kapta a maga husángját, az a mozdulat lehetett akár egy teljesen szabályos kvint védés is, amiből aztán egy borzalmas erejű visszavágást eresztett meg ellenfele hasára. Lehetett.
Vissza