Arany János válogatott művei I-IV.

Előszó

E MŰVET, alig nehány versszak pótlással, ép azon alakban veszi a tisztelt közönség, mint ez nálam 1848 óta készen hever. E nyilatkozattal nem a »nonum prematur in annum« igényeit akarám említésbe hozni: sőt, megvallom, hogy az első kidolgozás óta csak a legközelebbi napokban vevém azt átvizsgálás alá, miután soká haboztam, vajjon nem lenne-e jobb enyészetnek adni át, mint helyen s időn kívüli közrebocsátása által sikerét kockáztatnom? Ugyanis, a körülmények nem azok többé, melyek befolyása alatt első Toldim született s napfényre került. Jelen mű lehetne époly kielégítő, anélkül, hogy hasonló fogadtatásra tarthatnék számot. Mindazáltal, így is, amint van, elhatároznám azt sajtó alá bocsátani, nem mint a divó ízlés igényeinek megfelelőt, de mint egy más kor szüleményét, egy hangot a multból, melynek ha egyéb nem, lesz tán mégis irodalomtörténeti értéke.
Nem kerülé ki gondomat, hogy a kritika jelen mű s az első Toldi közt egybehasonlítást fog tenni, kell tennie; és ha itt nem találja azon népileg őszinte, gyermeteg előadást, azon könnyedséget, a cselekményekben azon gyorsaságot, változatosságot, mely amabban elismertetett: hajlandó leszen ezt hátrányul jelölnimeg. De a sír szélén álló Toldi nem az a pórsuhanc többé, ki a viszonyok jármát lerázza s fölfelé tör: ezt az előadás által is ki kelle tüntetnem. Lesz, aki rosszalni fogja a humoros jellemű: különösen a vén Toldit humorosan fogta fel mind a nép, mind utána Ilosvai és Vörösmarty. Ezt én nem annyira Toldiban, mint környezetében állítám szem elé, s az értő fogja tudni, miért. Az igaz, lehetett volna Toldi mellé Bence helyett mást is adnom, de némi kedves reminiszcenciáktól nem válhattam meg. Az is megbocsátható, hogy a kinevetett, vén szolgának még egy személyt rendeltem alá a kapusban, hogy legyen valaki, akin ő is nevessen egyszer - megérdemli azt a hű cseléd.
Sokat mondhatnék még mind az egészről, mind a beszőtt egypár epizódrul: mert nem bocsátnám sajtó alá, ha utólagosan a művészet törvényei szerint, felőle magamnak megnyugovást nem szereztem volna. De ha efféle kommentár nélkül nem ötlik szemébe a tisztelt olvasónak, mit kitüntetni szándékom volt; jele, hogy nem értem el célomat: mert Bulwer szavaival:«Poetry is for the multitude, - erudition for the few.« Záradékul azonban megérintem, hogy a históriai tekintet épen nem gátolt, Lajos királyt vénebbnek mutatni fel, mintsem az történetileg áll. Csak Firdusit hozom fel, kinek hősei addig élnek, ameddig ő akarja: s mentve hiszem e gáncstól különben is népi költeményemet. Vissza