Arany János dalai

Előszó

A halálnak kellett leleplezni a titkot, hogy Arany, a nagy szóköltő, zenedalok Írásával is foglalkozott. Erről a napisajtó már a gyásznapok alatt értesitette a közönséget; arról is, hogy az elhunyt a dalokat nekem adta - ha ugy tetszik - kidolgozás végett.
A hir, miután Aranyt e téren a közönség épen nem, sőt barátainak sem mindenike ismerte, nagy meglepetést keltvén, ezóta mindenki vágyik ismerni és birni a dalokat, a nagy szellem utolsó érzeményeit, melyeket életében nem akart nyilvánosságra hozni.
Ennek tudatában siettem részint az elhunyt megtisztelő bizalmának, részint a közohajtásnak eleget tenni s ezennel bemutatok tiz dalt, előrebocsátván néhány szót Arany zeneköltői tehetségéről s dalai keletkeztéről; egy pár szóval ismertetvén azok belértékét s kimutatván nemzeti zenészetünkben átért, hová sorozandók.
Először is legyen szabad megújitni emlékünkben a költői tehetség fogalmát.
Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy a tökélyes költői tehetség nagygyá fejlődhetik a költészet és művészétek bármely ágában; s ha mindenikben azzá nem fejlődik, ennek lekűzdhetlen oka a művészetek végtelenségében s az emberi élet rövidségében keresendő. Ezért azt a tökélyes költői tehetséget, mely minden irányban kifejlett volna, csak az örök istenség fogalmában képzelhetjük; ránk nézve pedig a tökélyestől a tökélytelenig igen sok fokozatot lehetne felállitni, a szerint, a mint a maga szakjában kifejlett szóköltő, zeneköltő, festő és szobrász a többi rokon műágak iránt több vagy kevesebb fogékonysággal hir, vagy - a mire szintén elég eset van - épen nem fogékony. A tökélyes költői tehetség főjellemvonása, hogy ámbár a maga szakján kivül a többi testvér-művészetekben nem eléggé fejlett, sőt egészen műveletlen, de e téreken tett kísérletei is költői becsűek, s mindenestre többre becsülendők olyanoknál, melyek létrehozásában nem Apolló, hanem egy Sisiphus fáradozott, oly műveknél, melyeken nem látszik meg a természet áldásos keze... Vissza