Arany lírai formanyelvének fejlődéstörténeti helye

Előszó

Érdekes, hogy Petőfi és Arany egymásutánjában milyen nehezen hajlandó a közvélemény elfogadni azt a törvényszerűséget, amit Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi egymásutánjában olyan magától értetődőnek talál: hogy egy bizonyos időpontban átveszi a vezérszólamot az a lírikus, az a líra, melynek egyéni hangjában teljesebben vannak meg a lehetőségek, a megfelelő sajátságok a korhangulatnak, a nemzeti társadalom életproblémáinak kifejezésére. Természetesen ezek között a sajátságok között alapvető jelentőségű az is, hogy a költő osztályhelyzete, viszonya a társadalom egészéhez hogyan segíti elő azt, hogy a korfeladatokat megértse, magáévá tegye, tolmácsolja. Ez a Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi egymásutánban szembeszökően érvényesül. Mindenki természetesnek találta, hogy amint a század tízes éveitől Kölcsey tágabb európai látókörével, haladottabb társadalomszemléletével átveszi a nemesi életforma tolmácsolására szorítkozó s ennek megújítását sürgető Berzsenyitől a reformkornak harcra hívó ébresztője az osztálykötöttségekről mentebb, pusztán nemesi honoráciornak vehető Vörösmarty. Alig Kölcsey fohászának elhangzása után, a húszas évek közepétől epikai műfaj ugyan, de olyan epikával, amelyben uralkodó a korfeladatot betöltő lírai hév, - hogy azután a harmincas évek közepétől, a reformok nagy krízisében, a Szózat drámai felhívását már a lírában érvényesítse. Kölcsey még él és lírai remekeket alkot, mint amilyen a Zrínyi második éneke is, de pesszimista vívódása elhalkul emellett a tettre szólító, férfias erejű, új lírai hang mellett. S ugyanígy veszi át a korhangulat lírai tolmácsának feladatát Vörösmartytól, szinte pályájának és hírnevének tetőpontján az általa alig két évvel előbb nyilvánosságra segített Petőfi, 1846-ban. Természetesen ezekkel a változásokkal mindenkor hangnemváltás is jár, hiszen ebben van a lényegük. S ez az időszak azután annak a költőnek a hangján zeng az utókornak. Történelmünk szakaszait szinte élesebben határolják el a lírikusok nevei, mint a politikusoké, nem beszélve az uralkodókról.
Amit oly készségesen fogad el az irodalmi kritika és a nemzeti közvélemény Petőfiig, s amit azután később is nyomon követhetünk Vajda, Reviczky, Komjáthy, Ady, József Attila vonalán, annak elismerésétől Petőfi és Arany kapcsolatában közvélemény és szaktudomány egyaránt idegenkedik. Petőfi és Arany hangját, lírájuk hangját is - állandóan egymásmellettiségben s nem egymásutániságban kívánja szemlélni. Odáig megy ebben, hogy számon is kéri, megállt-e Arany, hű maradt-e a Petőfi-hang népi örökségéhez, ami azt jelentené, hogy a magyar lírának a szabadságharcot közvetlenül megelőző hangjához, pedig valójában nem ahhoz, hanem e kor eszmeiségéhez maradt hű, kellett hűnek maradnia. Vissza