Aranybetűk

Előszó

Részlet a könyvből:

A ködbe veszett novemberi éjszakában a vonat száz kilométeres sebességgel száguld velük Tirol felé. Útjukon valahol Bécs és Linz között járnak, de Fehér Sándor építész gondolatban már túl van a tengeren. Kidomborodó arcéleit az izgalomtól élénk pír vonja be és mélyen ülő barna szemében felfokozódik a fény, amint jövőbeli terveiről beszél. Tüzeli az ambíció, nagy vállalkozásról, mesés meggazdagodásról álmodik. Madár Pál újságíró magas, hajlott termetével kissé előre hajolva figyel rá. Gyűrött, sovány arca, mint mindig, ezúttal is sápadt, sötétbarna haja most is csapzottan a homlokába hullik és élénk, fekete szemével most is figyelmesen tekint a beszélőre, mintha csak riportot készítene. A jövőre vonatkozólag neki is meg van a maga terve, ő egy regény kéziratát szorongatja a hóna alatt, melyet az új világban akar kiadatni angol nyelven. A fülke harmadik utasa, Kertész József műszaki tisztviselő nem vesz részt a beszélgetésben, ő egész testével az ablak felé fordul, mintha csupán a ködbe olvadt, elsuhanó táj érdekelné, valóságban azonban a feleségére gondol, akitől néhány nappal ezelőtt egy kis határmenti osztrák temetőben vett örök búcsút. A tragédia, amely a határon érte őket, mély lelki megrázkódtatást okozott neki. Ő most nem tervez, nem ábrándozik, nem is tudja, hogy mihez kezd majd az új világban, sőt az új világ sem érdekli már, csupán hagyja magát sodortatni avval az emigrációs tömeggel, amely most hatalmas hullámokban áramlik nyugat felé. A fülkében a három fiatal emberen kívül nem ül senki, ők mind a hárman magányosok, mind a hárman középkorúak és mind a hárman budapestiek, de csak abban a kis határmenti osztrák faluban ismerkedtek meg, ahol Kertész eltemette a feleségét és azóta együtt tartanak.
Hajnalodik mire kijelölt tiroli állomáshelyükre megérkeznek. Meglepetésükre Tirol már vastag hótakaró alatt pihen. Vissza