Aranyfüst (számozott példány)

Előszó

Részlet a kötetből:

Volt egyszer egy nyaras fiú, aki nem várta be, hanem eléje ment a tavasznak. Ott hagyta a párját halálos télben, gubbasztó madarat.
S ő nekivágott, ment a tavasz elébe. S megtalálta a tavaszt és elvesztette benne magát. Elvesztette magát, mert nem volt ott a párja és visszasirt a télbe, a gubbasztó madárhoz, tavaszi, csattogó csőrű énekesek közül.
Leszakitott három szagos, rózsaszin magnoliaszirmot s azokban vitte vissza a tavaszt a télbe, a párjához, gubbasztó madár.
De mire visszaért a télbe, ott is megszületett a tavasz, szent, szines szürkületben. És a magnoliaszirmok elhervadtak az uj tavaszban és nem adta oda őket a párjának. És a párja nem tudta, hogy ő hozta a tavaszt.
A magnoliaszirmok pedig hervadtak, rozsdásodtak a fiúnál, szegényes, szomorú szimbolumok. A fiú eltette őket és vigyázott rájuk. Az övé voltak, ő szakitotta, mégis úgy vigyázott rájuk, mintha másé volnának s egyszer számolni kellene róluk.
A párja szerette a fiút, gubbasztó madár, aztán a fiú megtanította repülni és elszállt.
Akkor nagyon sirt a fiú és azt gondolta: Itt az élet és számonkéri a magnoliaszirmokat. És kivette mind a hármat a szekrényéből, ahol elzárva tartotta őket és eltépett közülük egyet, szétszórta a darabkáit, a másik kettőt meg a kebelére tette.
És a magnoliaszirmok föléledtek a keblén, megint rózsaszinek és azgosak lettek és a fiú furcsa bizsergést érzett.
Röpült és röptében megint rátalált a párjára és odaadta neki az egyik magnoliaszirmot. A másikat pedig eltépte és szétszórta a darabkáit.
És most röptükben találtak egymásra, igazán egymásra találtak.
Az utolsó magnoliaszirom azóta mindig friss, szagos és rózsaszin. Vissza