Aranykincsek

Előszó

Arany! Izgalmas, hátborzongató szó még azok számára is, akiknek kevés az érzéke - vagy a pénze - az "evilági kincsek" gyűjtéséhez. Talán a gyermekkori mesék hatása teszi, de az is meglehet, hogy csakugyan megragad bennünket belőle valami, mint a középkor alkimistáit, akik minden áron szerették volna megfejteni az "aranycsinálás" titkát. Mennyi vér, erőszak, mennyi emberi gyöngeség tapad hozzá. Divatos is róluk beszélni, meg elszörnyülködni rajtuk. Valljuk be, ez legtöbbször a "savanyú szőlő" esete. A baj ugyanis nem abból származik, hogy vannak ilyen tárgyak, hogy élvezzük ezeket, örömünket leljük, gyönyörködünk bennük, hanem abból, ha rabjukká leszünk. Ha nem mi birtokoljuk őket, hanem ők bennünket!
Jómagam immunis lévén a birtoklási vággyal szemben, közelebbi érdek nélkül szerethetem, nem is annyira az aranyat, mint fémet, hanem a belőle készített tárgyakat. Talán megbocsátja a "szakember" olvasó, ha szubjektív módon mondom el, mit mond nekem ez a csodálatos kincs, az arany (meg az ezüst meg a drágakő). Számomra ezek az anyagok a Teremtő ajándékai, amelyeket azért bízott - az egész Földdel együtt - ránk, hogy örömet szerezhessünk velük magunknak meg egymásnak. Ha ez nem így volna, nem lenne bennünk az az ősemberben is fölfedezhető vágy, hogy magunkat, a mieinket meg a környezetünket szebbé tegyük, ékesítsük. Ezt pedig mindeme csodálatos anyagokkal úgy érhetjük el, ha azokat szellemünk hatalmával, kezünk ügyességével megmunkáljuk, szinte előcsalogatjuk belőlük azt a varázslatos, lenyűgöző szépséget, amelyet Alkotójuk - ismétlem, a mi számunkra és örömünkre - beléjük rejtett. Így születik belőlük az ék-szer, amelynek az elsődleges szerepe az ékesítés. Vissza