Arcképek és programok

Előszó

Eötvös Józsefet elsősorban mint regényírót tartja számon az irodalomtörténetírás. Megbecsüléssel emlékezik meg emellett természetesen az állambölcselő és a költő, az államférfi és a politikai publicista teljesítményéről is. A szónokról azonban hallgatni szokás. A műfajok hierarchiáját meglehetősen szűkkeblűen értelmező hazai gyakorlat a szónoklatot általában amúgyis kiiktatja az irodalom köréből, de Eötvös beszédeit az átlagosnál is jobban sújtja a meg nem érdemelt feledés. Szónoki műveit összegyűjtve hetven esztendeje adták ki utoljára, behatóbb elemzésüket nemcsak az összefoglaló irodalomtörténetek mellőzték, de a róla készült tanulmányok, sőt monográfiák is. Napjaink hazai olvasója így aligha sejti, hogy benne legnagyobb és - főbb elveit tekintve - máig időszerű hazai szónokaink egyikét is tisztelhetjük.
Az Eötvös-beszédek iránti közöny az ellenforradalom negyedszázadában alakult ki: azok tartalma, a szabadság, a jogegyenlőség és főképp a testvériség eszmevilága merőben idegen volt a Horthy-rendszer szélsőséges nacionalizmusától. A személyi kultusz felfogása pedig az író európaiságában talált kivetnivalót, s még inkább a beszédek hangsúlyozott liberalizmusában. E polgári ideológiát sokáig csupán mint a szocializmus ellentétét szemlélte a marxista irodalomtudomány - hogy nem csupán ellenpárja, de előzménye, előkészítője, illetve egy kiváltó katalizátora is volt az utóbbinak, arról jobbára megfeledkezett. Vissza