Arcok

Előszó

Részlet:
"A múlt század Európájának utolsó nagy történelmi változása - az 1989-90-es - eloszlatta az árnyékot Trieszt fölül. A világ - s benne valószínűleg elsőként Közép-Európa most megtapasztalja, van egy különleges városa: Trieszt.
Mi kell ehhez a megtapasztaláshoz?
Egyszer látni kell, ahogyan a víz felől rácsap a vihar a kikötőre és a városra, nézni a fénylő tenger felett a vadul érkező sötétséget, a felhőket, aztán érezni, ahogy vág az eső, a szél. De ez csak egy vihar. Más átélni egy bórát. Kezdve onnan, ahogyan ráül a városra, aztán ostorozza, de olyan erővel, hogy nem lehet járni az utcán. A bórához tartozik persze az is, hogy eltűnik. Érezni érkezését, távozását. Nem csak a bőrön, de a szívben, agyban, idegekben. A triesztiek mintha büszkék lennének a bórára. A télire, a nyárira. Érdekes hallgatni róla szóló legendákat, eltöltve egy napot azon a hosszú betonozott tengerparton, amely a Miramare kastélytól majdnem a kikötőig tart. [Az itteniek úgy élvezik a vizet, a nyarat, mint a magyarok a Lukács vagy Császár uszodában, csak a medence nem 50 méteres, hanem - minden porcikádban érzed - tenger, az Adria.]
Mi kell még ahhoz, hogy megtapasztald Triesztet?
Sétálni az Olasz Egység terén, bámulni a Biztosító épületét, a Városházát, a szállodát vagy kávéházat. Minden olyan, mint száz évvel ezelőtt. Elegánsan szép, mint Párizsban, Brüsszelben vagy Bécsben egy-egy gyönyörű tér, csak azok nem folytatódnak az öbölben a tengerrel. Triesztben a tenger bent mormol a város főterén.
Ezek persze a külsőségek. Mikor érint meg először a város kulturális aurája? Talán a különféle felekezetek templomai láttán, vagy a halpiacon járva, esetleg a könyvesboltokban. Talán amikor észreveszed, hogy az itteni emberek szívélyesek, udvariasak, de van bennük valami furcsa fegyelmezett visszafogottság. Fegyelmezett visszafogottság - talán ez Trieszt." Vissza