Árnyék az úton

Előszó

Részlet a műből:

"Nyáron otthon voltam. Fáradtan érkeztem meg a régi házba. Valószínűtlen messzeségben porladt bennem a mult. Hiszen annyiszor eltévedek a jelenben is, azért hittem, hogy nem ismerem meg majd régi életem színhelyeit. De az évek avarja alól egyszerre tárultak elő a dolgok. Mintha a vasútállomáson kezdődött volna a csoda. Ahogy a forró kocsiból leszálltam és a vonat lassan tovagördült, éreztem, nehéz éveim hagynak ismét magamra. Mintha a kis, szürke állomásról kidübörgő vonat elvitte volna vállaimról a férfiévek nehéz keresztjét: a küzdelmet,a munkát, a tapasztalatokat, csalódások nehéz bánatát, fárasztó szerelmek piros ízeit. Június vége volt, élesen szúrt a nap. És az égi bolt kék búrája alatt, úgy éreztem, mintha roppant, átlátszó harang kicsi nyelve volnék, amelyet láthatatlan erő hintáztat majd a vízkék harang fémoldalához. Csak lebegtem a friss levegőben és hallottam régi harangok csodálatos szavát. Valahol messze kezdődött lágyan - a lélek rejtett mélységeiben - ez a titokzatos harangozás és egyre erősödött, ahogy a vonat dübörgő kattogását elnyelték az aranysárga búzaföldek távoli táblái. Egyszerre lábamban éreztem a diákmisék térdeplős áhítatát és a Fő-utcai csúcsíves templom homályából hirtelen elémtűnt a szigorú Mihályfi tisztelendő úr vékony arca.
Jóformán egyedül voltam már az állomáson.
- Nagyságos úr! Szabad a bőröndjét? -
Az alázatos hangra felriadtam. Éhesarcú, kisvárosi hordár kellette magát szelíd könyörgéssel." Vissza