Ars sacra - ars liturgica a 20. században

Előszó

Az "ars sacra" vagy "ars liturgica" kettős cím sejteti, hogy arról fogunk beszélni, van-e u.n. "egyházművészet", avagy a művészet olyan autonóm szellemi terület, ahol a "keresztény" jelző nem jelenthet specifikációt. A cím sokat vitatott kérdésre emlékeztet, nevezetesen arra, hogy lehet-e sajátosan keresztény művészet. A legújabb kor művészetétől sokáig idegenkedett az egyház, aminek oka részben abban rejlett, hogy nosztalgiával tekintett vissza olyan korokra, mint a középkor, amikor a kultúra és a tudomány egészének ihlető szelleme keresztény volt. Ez az idegenkedés szinte reflexszerűvé vált, esetenként ellenszenvvé fokozódott, eredménye pedig csak az lett, hogy amit "egyházművészetnek" tartottak benső falaikon belül, az időszerűtlen hatást eltett a szemlélőben, a templomok a múlt műemlékein merengtek, közben korszerűtlenség benyomását benyomását hagyták a kívülállóban, a múlthoz fűződő érzelmi kötődés megszülte ártalmas hatását, amit giccsnek kell neveznünk még akkor is, ha megtestesítői mestergségbelileg kifogástalan műalkotások, mert csupán érzelmi töltésűek. A középkori vagy reneszánsz mintákhoz való ragaszkodásnak valamelyes létjogosultsága volt akkor, amikor megfelelt egy adott kor egész szellemi orientációjának, amikor a felvilágosult racionalizmussal harmonizált a klasszicizmus antikizáló törekvése- bár jéghideg szellemet lehelt, lélek nélkül-, vagy az azt követő romantikával a középkor kultusza, mert ez az irány a képzelet és az érzelmek szabadságát hirdette a rideg észkultusz után. Ezek után a korok után azonban bármilyen stílus felélesztése anakronisztikus kísérlet maradt, és a fejlődés a változások olyan iramát diktálta, amely szinte lehetetlenné tette már a stílus kialakítását és megszilárdítását. Valójában az utolsó stílus igazán a barokk volt. Még a reneszánsz jelentőségét és élettartamát is vitatni lehet, hogy többet utalhatunk-e ki neki egy fél évszázadnál? Így azonban inkább valami átmeneti jelenség a művészet történetében. Vissza