Három nemzedék

Előszó

Három nemzedék. A jelzős szószerkezet által felidézett fogalom- és képzetkör Szekfű Gyula híres könyvével vált a magyar történelmi önértelmezés részévé, jóllehet, az elsőség Asbóth Jánost illeti, akinek esszéje ezen a címen csaknem félszázaddal korábban, 1873-ban látott napvilágot. Az írás a reformkortól a dualista rendszer megteremtéséig terjedő időszakot tekinti át vázlatosan, a politika és az irodalom három-három kiemelkedő alakjának párhuzamos, eszmei, lélektani életrajzán keresztül. A választott módszert egy, a XIX. század második felében széles körben elfogadott pozitivista-determinista tétel táplálja; az, hogy a történelem okszerű láncban kibontakozó hatóerői adnak életet az egyes korszakok szellemiségének, melyek azonban a nagy egyéniségek tehetsége révén öltenek arcot. A politika és az irodalom kitüntetett szerepe abból fakad, hogy a szerző szerint az idő tájt a magyar közélet nemzeti hagyományokat átörökíteni képes erői (arisztokraták, nemesek, honoráciorok) erre a két területre szorítkoztak, ahonnan a közösség történelmi, társadalmi létezésének fő forrásai eredtek, de ahol ennek egész problematikája is sűrűsödött. Ezért képviselheti Széchenyi és Vörösmarty a „tettekre ébredés" (reformok), Kossuth és Petőfi a „lázas küzdés" (forradalom és szabadságharc), míg Deák és Arany az „alkotás" (kiegyezés) korát. A tagolás csak akkor feleltethető meg valamennyire három nemzedék történelmi életritmusának, ha egy nemzedékre tizenöt évi önálló alkotást, társadalomformáló hatást számítunk, amint ez például Asbóth kortársánál, a pozitivizmushoz tartozó, francia Dromelnél található. Vissza