Aszja/A kastélyban/Falusi Romeo és Julia/A Don Juan-monda/Descartes emlékezete

Előszó

Részlet az Aszja c. kötetből:

"Huszonöt éves voltam akkor, - kezdte elbeszélését N. N., - rég elmult idők, - a mint láthatjátok. Alig hogy szabaddá lettem, külföldre utaztam, nem azért, hogy «befejezzem tanulmányaimat», a mint akkoriban mondták, hanem egyszerűen azért, mert meg akartam ismerni Isten nagy világát. Egészséges voltam, ifjú, vidám, a pénz sohasem fogyott ki zsebemből, a gondoknak még nem sikerült fészket rakniuk bennem, számítás nélkül éltem, azt tettem, a mi jól esett, egyszóval - virultam. Akkor még eszembe se jutott, hogy az ember nem növény, s hogy sokáig virulna lehetetlen. Az ifjúság aranyozott mézeskalácsot eszik, igen és azt hiszi, hogy ez a mindennapi kenyér; és eljön az idő, a mikor a kenyérke után sóvárogsz. De hiábavalóság erről fecsegni.
Minden terv, minden czél nélkül utaztam ide-oda, megálltam mindenütt, a hol jól esett s azonnal tovább utaztam, valahányszor elfogott a vágy új arczokat, de mindig csak arczokat látni. Engem kizárólag az emberek érdekeltek; utáltam a híres emlékeket, a nevezetes gyüjteményeket s bérszolgáiknak csak látása is az unalom és undor érzetét váltotta ki belőlem. A drezdai Grünes Gewölbében majd kiugrottam a bőrömből. A természet különösen hatott rám, de nem szerettem úgynevezett szépségeit, a rendkívüli hegyeket, sziklákat és vízeséseket; nem szerettem, hogyha túlságosan lefoglalt és zavarólag hatott reám. Az arczok, élő emberi arczok, az emberek beszéde, mozgása, mosolya az, a mi nélkül meglenni nem tudok. Tömegben mindig különös könnyen és vidáman éreztem magamat; jól esett odamenni, a hová a többiek mentek, ujjongani, mikor mások is ujjonganak s ugyanakkor örömmel szemléltem, hogy a többiek hogyan ujjonganak. Szórakozás volt számomra megfigyelni az embereket... sőt olykor már nem is figyeltem meg őket - inkább valami örömteljes, legyőzhetetlen kiváncsisággal bámészkodtam közöttük. De már ismét félre csatangolok." Vissza