Előszó
Részlet a kötetből:
Harc a természetben.
A teremtés örök, időtlen körforgásában az élet és a halál uralkodnak, mint a kozmikus gépezet legfőbb szabályozói. Az egyik teremt, a másik pusztít....
Tovább
Előszó
Részlet a kötetből:
Harc a természetben.
A teremtés örök, időtlen körforgásában az élet és a halál uralkodnak, mint a kozmikus gépezet legfőbb szabályozói. Az egyik teremt, a másik pusztít.
A legfőbb lény akaratából öröktől fogva vívják harcukat, amely mérhetetlen és határtalan; harctere a világegyetem, seregei az élőlények.
Ezen a harcon nyugszik a természet egyensúlya: minden láng helyett, amelyet kiolt a halál, újat gyújt az élet.
Amikor a föld kialakulása odáig jutott, hogy már élet fakadt rajta, az első ember csodálkozva felnyíló szeme előtt kitárultak a befejezett teremtés csodái és boldog mosollyal köszöntötte az eget, a földet, a tengert. Látta a hajnalt, amint felmerült az éjszaka sötét mélységeiből és érezte első tüzes csókját a napnak. Látta a völgyeket, amelyek úgy tárták ragyogó zöld köntösüket a termékenyítő sugarak felé, mint valami örömáldozatot, látta a villámkoronázta hegyeket, a szárazföldet és az óceánokat.
És köszönetet mondott a Teremtőnek, hogy ekkora birodalom királyává tette őt.
De az éhség ingere, az élet sürgető szükségletei hamar felkeltették benne a megfigyelés ösztönét.
Elleste az állatoktól, hogyan szerzik meg a nélkülözhetetlent. Tanúja volt a prehisztorikus szörnyek, az óriásmadarak és hüllők harcának.
És hogy élhessen - megtanult ölni.
Eleinte a vadakat öldöste. Azután megölte testvérét.
Vissza 
