Az angol irodalom kincsesháza

Előszó

Tudományos kisfilmekről emlékszünk a szemünk előtt kihajló, nyíló és megérő virágokra. Valahogy így hat az irodalom fejlődése is, egy kötetnyi szemelvény tükrében, kezdet és virágkor gyors pergésében, kissé mesterségesen, de tanulságosan. Szemünk előtt ölti fel jellegzetes vonásait, választ formát, hogy néhány lappal később unottan elhagyja, cserél divatot és koreszmét, őriz makacsul egy-két alapsajátságot, tanul más irodalmaktól, válik végérvényesen egyénivé. Látjuk szeszélyeit, bizonyos időszakokban a dráma a kedvenc, majd a líra, máskor a regény tör elő és hosszú időre nyoma vész régi, népszerű műfajoknak. Érezzük hullámzásait, az időnként rajban áradó tehetségek sodrát, máskor a nyugodt egyenletes, meglepetéstelen felszínt. Követhetjük a bujkáló új eszmét és az elhanyatló régit, a stílus lassú erősödését, korlátlan uralmát és első kudarcait. Észrevesszük rejtélyes törvényszerűségeit, ész és ösztön, tekintély és szabadság, forma és formabomlás változásait. Néhány lapnyi időközben a féktelen díszítőkedv áhítatos egyszerűségre fordul, vagy a puritán hajlam válik nevetségessé, a hit élő lesz vagy elsorvad, az emberek nevetni szeretnek vagy sírni; századok színjátékát lapozzuk kényelmesen. Talán kételkedővé is tenne ennyi ellentétes törekvés, ha mindegyikben nem éreznők az erőfeszítést, a megújuló buzgalmat és az örök szépség kísértését. Egy-egy remekmű kárpótol az elhagyott fordulókért.
Az angol irodalom különösen gazdag az elölről kezdésben. Vissza