Az anyátlanok életharczai I-IV.

Előszó

Előszó a madárkákhoz

Fészket rakott alsó kertemben egy kendericz madár szeretett párjával. Vigan énekelt midőn művét bevégzé, még vigabban miután kisdedeit az anya kikelté. Ki tanitott titeket szeretni, kedves kis lények! ki tanitotott egyesült erővel fészket rakni s fiakat nevelni? Az, a ki népeknek lakhelyet alkotott, anyát adott a csecsemőnek, hogy védje bölcsőjét, sirját tisztelje. Ovatosan közeledtem a kendericz fészkéhez, nehogy megszomoritsam az aggódó szülőket. Az apa és anya rettegve röpködének fejem fölött, mintha kérnének, hogy ne bántsam az ártatlan kisdedeket, ne szomoritsam meg a szülőket, hisz nem dicsőség a tehetetleneket sanyargatni. - Nem, nem szomoritlak meg kedves kis madár, mert sok fáradsággal épitéd fészkedet, - fel nem dulom családi boldogságodat, - neveld fiaidat, hogy örüljek vig dallamaiknak, kellemesebbek azok nekem, mint siralmad. Egy házi gazda csak ugy lehet boldog, ha körözete nem boldogtalan. A koldusbiróság nem nagy uraság. A mint a fészket másodszor megnéztem, a gondos anya rögtön fejem fölött termett. - "Itt az ellenség!" csipogá fájdalmasan, mire a kisdedek összelapulva elhallgattak. Az atya távol volt élelmet keresni kicsinyeinek; de mintha a szülői érzület titkos távirdáján tudósittatott volna, rögtön ott termett, s ujolag tapasztalván, hogy nem bántom örömeit, vidoran kezdett énekelni. Vissza