Az apróvad vadászata

Előszó

Ki, ki a szabadba, a hol a sík rónán bujdosó szelek járnak; ahol nádasok sóhajtó sűrűsége hajladozik a mocsár vize fölött; ahol erdők koszorúja övezi dúsan a föld homlokát a hegyvidéken!
Csak ki, a csönd hazájába, ahol megcsillapodik a zaklatottság; ahol füvek s lombok lehellete tölti meg illattal a tiszta levegőt!
Tavasz vagy ősz, élet vagy hervadás, mind költészettel van tele ebben a világban. A kikeleti napsugár az isten munkájára vállalkozik: teremt! . . . Feltámad rá az a csudás illata a koratavaszi napnak, amely a zsendülő füvekből párázik ki hóolvadás után, az első langyosabb verőfényre. Az ősz szépségében pedig az enyészet csókja érint meg lassankint mindent; elfonnyasztja a réti gyepet; szomorúvá halványítja a föld legnagyobb ékességét: a fát.
A síkság gyönyörű tud lenni a nyári mez teljes pompájában; de ha nincs fa rajta, mégis közel áll ez a pompa ahhoz, hogy hiányos legyen. A legszebb virágos mezőt is sivataggá változtatja az ősz; hát még a tél! Az északi sark elhagyott világa lehet csak olyan komor, sivár, mint télen a fátlan rónaság.
A fa ellenben meg tud menteni mindent a sivárság látszatától. Ahol sok fa van, ott lehet a környék fenségesen komoly, de kietlen sohasem.
A nyári erdő az őserő jelképe, tele élettel, tele üdeséggel.
A téli erdő tündérországba viszi képzelődésünket, kivált amikor zuzmarásak a fák. Még a meghalt, soha életre nem ébredő faóriások mellé is szivesebben menekül az ember, semhogy a sivatag puszta homokjára hajtsa le a fejét. Vissza