Az elvarázsolt lélek II.

Előszó

Részlet a könyvből:
Lehúzott ablakredőnyök mögött, félhomályos szobában ágyán ülve, fehér fésülőköpenyben mosolygott Annette. Kibontott haja, amelyet éppen az imént mosott meg, beborította a vállát. A nyitott ablakon át mozdulatlanul terpedt szét az augusztusi délután aranyos melege; látatlanban is érezte az ember, hogy mily tompultan alszik a napsugárban a boulogne-i kert. Annette is beleolvadt ebbe az eltompult boldogságba. Órákig el tudott maradni elnyúlva, mozdulatlanul, gondolkodás nélkül, a gondolkodás szüksége nélkül. Elég volt annyit tudnia, hogy ő - két személy: még azon sem erőlködött, hogy elbeszélgessen a benne lakozó »picikével«, mert bizonyos volt abban, hogy az is ugyanazt érzi, amit ő, megértették egymást szó nélkül is. A gyöngédség hullámai csaptak át testének boldog álmodozásán. Aztán ujra elmerült álmatag mosolygásába.
De ha szelleme szunnyadt is, érzékei megőrizték csodálatos tisztánlátásukat, pillanatról-pillanatra követték a levegőnek s a fénynek legfinomabb rezgéseit is... A kertben édes szamócaillat... élvezte orrával és nyelvével egyaránt. Füle gyönyörűséggel izlelt meg a legcsekélyebb neszt is - ha a szellő megzizzentette a leveleket, ha egy lépés tapodta a homokot, ha egy hang szólalt meg az utcán, ha vecsernyére szólt egy harang. És azt a morajt, amely a nagy hangyabolyból szállt fel: Páris, 1900-ban... A kiállitás nyara. A Mars-mező kádjában az emberi fürtök ezrei erjedtek a napon... E lég messze volt a szörnyű nyüzsgéstől és elég közel is hozzá, hogy jelenlétét érezze és hogy védve legyen tőle; Annette az ellentét révén érezte a fészek homályát és békességét. Hiú mozgolódások! Az igazság bennem lakik... Vissza