Előszó
Részlet a kötetből:
A harc.
Szerelmük első ideje mámorító volt. A mézeshetek forrósága égetett, mint a nap. Volt ebben a mézben valami rejtett tűz, valami szesz. Vájjon milyen növényekből szívta ez a két méh? Nemcsak a tavasz virágaiból. Mind a kettő túlságos korán kóstolta meg a nyár nedveit, - köztük elég fanyar, pusztító nedveket is. Az ifjú szerelem összekeverte lombikjában s csodálatos varázsitalt készített belőlük. Minden új volt, minden tiszta, minden csupa láng. Van-e a világon valami, amit meg nem újít, meg nem tisztít a láng? (De mi marad belőle azután?)
Napokat, éjszakákat töltött a két bolond madár, ajkuk egymás ajkán, összekapaszkodtak, itták egymás lehelletét, minden karmukkal egymásba kapcsolódva, mint két hajó, amelynek sarkantyúja mélyen belészaladt a másiknak testébe. Napokon, éjszakákon át maradtak bezárkózva, félig behajtva szobájuk ablakát; nem akartak ajtót nyitni, falták egymást, soha ki nem elégülve, holtra fáradva.
Annette, amikor mégis be tudott törni hozzájuk, ott találta őket az ágyban, - nem fáradtak azzal, hogy elrejtőzzenek, - részegen, kába szemmel, boldogan, összetörve, égve a láztól és a gyönyörtől. És Aszja, a fiú fejét szorongatva, kihívóan nézett Annette-re, mohó, vad szemével...
Vissza