Az ember tragédiája

Előszó

1859-ben, egy Alsószetregován magányosan élő csalódott ember kezdi írni Az ember tragédiáját. Szeme előtt zajlottak le a 48-as küzdelmek, rokonainak jó része elesett a magyar szabadságért vívott harcban. Átélte a 49-es bukás utáni elnyomatás korszakát, és csalódásait betetézte feleségének hűtlensége. Ekkor már mögött áll egy sor, semmiféle komoly visszhangot nem kapott vers, néhány dráma, melyet sohasem mutattak be, de főként mögötte áll az egyéni és társadalmi kétségbeesés.
Mindazokra a kérdésekre, melyek számára társadalmilag és egyénileg is felvetődtek, a világtörténelemben keresi a választ. Eszmei és költői választ keres és próbál adni a maga liberális-nemesi világszemlélete alapján. A kor három nagy kérdést vetett fel. Az első: hogyan értékeljük a 48-as forradalmat? Vajon maga a forradalom idegen-e a történelmi fejlődéstől, vagy pedig szerves része annak? Kemény Zsigmond, az ötvenes évek vezető reakciós ideológusa, a Forradalom után című röpiratában azt állítja, hogy a forradalom tévedés. Madách szerint viszont a polgári forradalom pozitív jelenség. Ezért iktat be a francia forradalmi szín után egy második Kepler-jelenetet, ezért játszatja le a párizsi színt úgy, hogy az egész álomban játszódó művön belül ez álom az álomban. Ugyanaz az Ádám, aki minden történelmi színből illúzióit vesztve távozik, a forradalom látványából okulva ezt mondja:
Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek!
Vak, aki isten szikráját nem érti,
Ha vérrel és sárral volt is befenve. Vissza