Az Északi Sarktól a Déli Sarkig I-III.

Előszó

Volt egyszer egy vándor, a ki betöltötte már életének negyvenötödik esztendejét. Huszonöt esztendeje volt már annak, a mikor először indult neki a nagyvilágnak. Akkoriban ujdonsült diák volt, a ki annyit tudott csak, a mennyit az iskola padján megtanult. Egy szép napon megkérdezte tőle az igazgatója:
- Van-e kedved elkisérni egyik fiatalabb tanulótársadat Bakuba, a Kaspi tenger mellé?
- Van! - szólt a diák.
- De hét hónapig ott kell ám maradnod, a míg a fiú át nem vette az egész esztendei tanulnivalóját.
- Szívesen ott maradok vele, - hangzott a válasz, s a két ifjú, az új házitanító és a tanítványa, csakhamar elutazott Bakuba.
Azóta a vándor tizennégy hosszú esztendőt töltött bolyongva a nagy Ázsiában, de közben-közben tizenegy esztendőt odahaza élt le, mert szerette a maga svéd hazáját és sohasem szánhatta volna rá magát arra, hogy örökre a messze idegenben maradjon. Hébe-korba haza kellett jönnie; meg kellett néznie, zöldelnek-e még a fenyők a hazai földben; hallania kellett, hogy a Keleti tenger habjai úgy susognak-e még, mint egykor az ifjúságában!
De most immár eltelt egy negyedszázad, amitóta első izben próbált szerencsét az idegenben, és egy szép anpon ott ült vörös házacskája előtt egy szigeten a stockholmi sziklatengeren, és azon törte a fejét, mi módon ünnepelhetné meg legjobban utazása első napjának a huszonötödik évfordulóját... Vissza