Az identitásválasztás szabadsága

Előszó

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az utókor a huszadik század utolsó évtizedét mint az etnikai reneszánsz korát fogja számon tartani. Ami az e kötetben szereplő, 1990 és 1994 között keletkezett írásokat illeti, már most szemet szúr a politika feltétlen primátusának gondolata mint szinte minden fejtegetés hátterében meghúzódó előfeltevés. A rájuk kényszerített totális egyneműség korszaka után régiónkban egyének és közösségek egyformán keresik egykori, jelenlegi és eljövendő önmagukat. És milyen azonnal és közvetlenül alkalmazható mércét találhatnak az adott körülmények között e törekvésükben, ha nem a másik embert, a másik közösséget? Akár ettől a közvetlenségtől is mélyen és visszavonhatatlanul politikai cselekvéssé válhat az identitás keresése, függetlenül annak egyik szubsztanciális összetevőjétől, az elmúlt évtizedekben kompromittált (közös) leszármazás tudatáról, az etnicitástól. S ha az identitáskeresés ráadásul a XIX. századi Realpolitik jegyében újra egymás ellenében történik, annál inkább. Különösen az elmúlt két évszázad folyamán az egyének és csoportok közötti nyelvi, vallási és kulturális, s az ezekhez kapcsolódó életvitelbeli eltérések anomáliaként való értelmezése rendkívüli politikai felhajtóerővel telítődött. Ennek a megfigyelésnek a mélyebb összefüggései ugyan szerintem még nincsenek igazán feltárva, de ez nem változtat a tényeken. A külsőségek különbözőségeinek azonosítása a lét rendellenességeivel minden különösebb magyarázat nélkül sugalmazza a pertubáció, az anomália kiküszöbölésének szükségességét. Tudatában lévén annak, hogy milyen radikálisan eltérő ideológiák vezethetők le ebből a látszatra semleges kijelentésből, csak azt tudom mondani, nagyon elővigyázatosnak kell lennie annak, aki e terepre merészkedik. Vissza