Az igehirdetés retorikája/Az igehirdetés elmélete

Előszó

A retorika görög szó, a szónoklat, majd hamarosan a szónoklat tudományát is jelenti. Az athéni demokráciában fejlődik ki, hamarsoan átveszi a római köztársaság is: Cicero, Cato, Quintilianus. A rétori képzettség jelentette az alapmüveltséget. A rétor lehetett ügyvéd, biró, politikus, de a filozófiába is ez jelentette a bevezetést. A római császárság korában a demokratikus intézmények sorvadóban vannak, de az ókori retorika nagy tekintélyével tovább él. Hamarosan, talán kezdettől fogva, átveszi a retorikát a kereszténység is, mely szintén a beszéd, az ige vallása volt. Sok nagy, ókori, keresztény szónok pogány retorikai képzettségben részesült: Vazul, Nisszai Gergely, Ágoston, Ambrus, Nagy Szent Leó. A kereszténység átvette a klasszikus-pogány retorika formáit, gyakorlatát, de uj tartalommal töltötte meg, és ennek megfelelően át is alakitotta. Keresztény retorikát először Szent Ágoston irt a De doctrina christiana negyedik könyvében, antik retorikát alkalmazva a keresztény tanitáshoz (keresztény Remekirók 4. kötet). A középkor csak ezt variálgatta.

A reneszánszban és a barokkban ujra feléledt az érdeklődés a klasszikus retorika iránt, főbb képviselői Rotterdami Erasmus, majd Julius Caesar Scheliger. Amikor a 16. század második felében a jezsuita rend és a német kálvinista humanisták megalkotják az uj középfoku oktatás intézményét, a gimnáziumot, abban nagy szerepet kap a klasszikus alapokon álló retorika. Az utolsó előtti osztályt - az ötödiket vagy negyediket, aszerint, hogy hat vagy öt éves volt a gimnázium - retorikai osztálynak nevezik. Persze mást is tanultak ebben az osztályban, de jóval kisebb óraszámban. A retorikában viszont benne volt a stilisztika is: tropusok és figurák: a szóképek és mondatalakzatok. Vissza