Fülszöveg
Nem hiszek abban, hogy meg lehet magyarázni az alkotás "titkát". Magyarázgatni lehet, de megmagyarázni azért nem, mert érteni sem - és hogyan magyarázhatná meg valaki azt, amit nem ért? Sejteni mégis sok mindent lehet, gyanítani okokat, föltételezni sorsdöntő és jellemformáló élményeket, ismerni életrajzi adatokat, tudni helytállásról vagy megfutamodásról, sikerről sé kudarcról, aztán következtetni is lehet, találékonyan, merészen vagy óvatosan, sohasem bizonyossággal. Minden esztétikai ítélet - amint lehántjuk róla nagyképűség burkát - bizonytalanságtól terhes; voltaképp vakmerőség, amelyet nem is menthet más, mint hogy ő maga is alkotás. Ha ihlet ihlettel párosul, új mű születik, amely önmagáért felelős. Ilyen ihlet-találkozásokról szól ez a kötet.
Anatole France egy aforizmájában azt mondja, minden bírálat ürügy arra, hogy a bíráló önmagáról beszéljen. Az aforizmák sohasem teljesen igazak, de mindig van bennük legalább egy szemernyi igazság - ebben talán két szemernyi is. Az...
Tovább
Fülszöveg
Nem hiszek abban, hogy meg lehet magyarázni az alkotás "titkát". Magyarázgatni lehet, de megmagyarázni azért nem, mert érteni sem - és hogyan magyarázhatná meg valaki azt, amit nem ért? Sejteni mégis sok mindent lehet, gyanítani okokat, föltételezni sorsdöntő és jellemformáló élményeket, ismerni életrajzi adatokat, tudni helytállásról vagy megfutamodásról, sikerről sé kudarcról, aztán következtetni is lehet, találékonyan, merészen vagy óvatosan, sohasem bizonyossággal. Minden esztétikai ítélet - amint lehántjuk róla nagyképűség burkát - bizonytalanságtól terhes; voltaképp vakmerőség, amelyet nem is menthet más, mint hogy ő maga is alkotás. Ha ihlet ihlettel párosul, új mű születik, amely önmagáért felelős. Ilyen ihlet-találkozásokról szól ez a kötet.
Anatole France egy aforizmájában azt mondja, minden bírálat ürügy arra, hogy a bíráló önmagáról beszéljen. Az aforizmák sohasem teljesen igazak, de mindig van bennük legalább egy szemernyi igazság - ebben talán két szemernyi is. Az egyik az, hogy a bírál nem véletlenül válogatja meg bírálatának tárgyát: személyi vagy eszmei kapcsolat fűzi a megbírálthoz, egyfajta rokonság, amelyet kritikusan, de kényszerűen vállal, többnyire örömmel, néha bosszúsan. S a másik: hogy csakugyan önmagát tárja fel, amikor a másikról beszél.
Hiábavaló is volna tagadni ezt a szubjektivitást, hát inkább büszkén vállalom: az "író lelke" mindig két íróé, a másik én magam vagyok.
Az írás egyfajta lelkiismereti dráma: az író azért ír, hogy kapcsolatot teremtsen. Aki próbálta, tudja, semmi sem nehezebb ennél. A valódi kapcsolat két ember közt is ritkaság, az író úgyszólván a lehetetlent kísérti, amikor a világgal akar kapcsolatot teremteni. Végül rendszerint beéri kevesebbel is. A világ többnyire közönyös, ha az író e közönyből mégis kapcsolatszikrát csihol, elégedetté válik.
Ebben a kötetben azokat az írásokat gyűjtöttem össze, amelyek korábban a Bolond világ, A Lélektől Lélekig, és a Pusztába kiáltott szó című könyveimben jelentek meg az írók lelkéről meg az író lelkéről.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal