Az irodalomtanítás gyakorlata I.

Előszó

Az irodalomóra és az irodalomtanítás valószínűleg a pedagógiai tevékenység egyik legbonyolultabb, nehezen kiismerhető területe. Ebben a vonatkozásban ugyanis semmiféle recept nem létezik. Németh László tanár-eszményképe, a "Toldyreál"-ban dolgozó Jánosi Béla például a "kis-Beöthy"-ben való szó-aláhúzatással s az aláhúzott szavakhoz fűzött széljegyzetekkel tanított. Szabó Dezső, akire Ungváron még az 1940-es években is úgy emlékeztek, mint a legnagyszerűbb irodalomtanárra, az erdőben sétálva, bizonyára minden rendszeresség nélkül beszélgetett diákjaival a magyar és francia literatúráról. Heinrich Böll könyvében, az Egy bohóc nézeteiben megjelenő Züpfner nevű tanár pedig csak egyszerűen felolvasta a verset, várt egy-két percet, s aztán mosolyogva pusztán annyit kérdezett: akar-e valaki hozzászólni?
Mindenki, aki meghatározó életélményei közé besorozta volt irodalomtanárát, megegyezett azonban abban, hogy mestere rendkívüli személyiség volt. Jánosi Béla, az első esztétikatörténet írója, mindentudásával, mérlegelésével, csendes modorával hatott. Szabó Dezső a "szabódezsői teljes vidámság"-gal, szókimondásával, eredetiségével bilincselte magához növendékeit. Updike munkájának, A kentaurnak a tanárfigurájára (hogy másik regényből való példa zárja a sort) alapos tárgyismerete, humora, figyelmet érdemlő drámai készsége és emberfölötti önzetlensége miatt emlékeztek jószívvel. Vissza