Fülszöveg
Szombathely után kisütött a nap. Az ég szürke volt, de fényes. A domboldalakon az erdők olykor lenyomultak a vasútig.
Kihajoltam az ablakon, elém ugrál-e a vadnyúl? Fölröp-pen-e a fácán?
A dombra, a túloldaláról fölfelé törekedett egy ember. Előbb csak a feje bukkant föl. Nem volt közel. Barna volt a feje, mint a föld. Arca, haja egybeolvadt. Nem viselt kalapot. Feje, ahol a szürke égből kivált, a napfénytől melegebb körvonalat kapott. Az ember úgy emelkedett, hogy fejét leszegte. Mikor a válla is kibukkant, láttam, csupasz és földbarna. Válla előrefeszül; minden erejével vontat maga után valamit.
Ahhoz messze van, hogy lássam pattanásig kidagadó ereit, halljam nehéz zihálását, orrom megérezze a maró verejtékszagot. És mégis látom, hallom, érzem.
Kanyarodik a vonat. Félrefordul előlem a domb meredek lejtője. A férfi ott görnyedezik a tetőn. Most ért föl, most egyenesedik ki. Liheg. Harapva szedi a levegőt. Látom már, mit vontatott: ekét. Az eke szarvát fiú tartja. Tartja?...
Tovább
Fülszöveg
Szombathely után kisütött a nap. Az ég szürke volt, de fényes. A domboldalakon az erdők olykor lenyomultak a vasútig.
Kihajoltam az ablakon, elém ugrál-e a vadnyúl? Fölröp-pen-e a fácán?
A dombra, a túloldaláról fölfelé törekedett egy ember. Előbb csak a feje bukkant föl. Nem volt közel. Barna volt a feje, mint a föld. Arca, haja egybeolvadt. Nem viselt kalapot. Feje, ahol a szürke égből kivált, a napfénytől melegebb körvonalat kapott. Az ember úgy emelkedett, hogy fejét leszegte. Mikor a válla is kibukkant, láttam, csupasz és földbarna. Válla előrefeszül; minden erejével vontat maga után valamit.
Ahhoz messze van, hogy lássam pattanásig kidagadó ereit, halljam nehéz zihálását, orrom megérezze a maró verejtékszagot. És mégis látom, hallom, érzem.
Kanyarodik a vonat. Félrefordul előlem a domb meredek lejtője. A férfi ott görnyedezik a tetőn. Most ért föl, most egyenesedik ki. Liheg. Harapva szedi a levegőt. Látom már, mit vontatott: ekét. Az eke szarvát fiú tartja. Tartja? Támaszkodik rá. Ő is harapdálva lélegzi be az erős levegőt. Ő is földbarna; meglágyuló, meleg körvonallal rajzolódik ki a szürke égből. O is messze van. De olyanforma korú lehet, mint amilyen én voltam Füleki Mózes keresztapámnál, kocsis koromban.
A domb háta itt szelíden lejt. Vékony, de hosszú, sötétbarna csík húzódik rajta végig, a föltört föld. Még meg se kerüljük
egészen, a férfi már kifújta magát, fejét lefeszíti, vállát előretolja. Törékenyebb társa is összeszedi magát az eke mögött. Nyomja, teljes súlyával nyomja előre is, lefelé is. Elöl a férfi a lejtőn lefelé tántorog, a fiú ingadozik hátul. Ellenálló földdel tusakodik az eke; majd kiugrik a fiú markából. Nekimegy a földnek, belefut, elakad; kirúgó szarva fölvágja a fiú csuklóját a levegőbe. A megrándult szíj sebet mar a férfi vállán, mellén.
A fiú letérdel, kikotorja a kődarabot az eke elől. Még csak alig kell néhány lépést vissza, fölfelé futnia, hogy a túlsó, meredek oldalon legördítse a dombról. Mozgásán látom, mikor a kő nélkül lép, akkor is tántorog.
De a föltört rész még ijesztően keskeny csík csupán, láthatóan szélesíti az új ekenyom. Megragadja hát az ekeszarvat, nyomja mélybe és előre. Meglódul a férfi, megfeszül, az eke belefut a földbe, harapja jól, darabosan hányódik róla félre. Október van, nem énekel a pacsirta. De ha van Isten, földob egy éneklő pacsirtát a fejük fölé. Az ének elnyomja a zihálást. Elállítja a seb vérzését. Megszünteti a kínt az elakadó eke visszarúgó szarvától a fiú könyökcsontjában, vállizületeiben.
Elhagyjuk őket. Visszahuppanok a helyemre. Szememet behunyom. De látom a dombot. A kibukkanó földbarna fejet, vállat, az eke elé fogott földbarna embert, a fiát, a szántás vékony csíkját.
1945. Október. Magyarország. Hazajöttem.
(Részlet a regényből)
Vissza 
