Az obsitos katona

Előszó

Néhány bevezető sző a mesemondó katonáról

Mindenki szeret önmagáról beszélni, különösen akkor, amikor valami rendkívüli esemény történik vele. A háborúk, hadjáratok mindig kiemelkedő részei voltak az emberiség és a népek történetének; minden háborúnak voltak, vannak és lesznek csodálatos eseményei. Ezeknek az eseményeknek legtermészetesebb szereplője a katona s legcsodálatosabb valami: a katona életben maradása. Nem csoda, ha vitézi tetteiről, csodálatos teljesítményeiről, legendákat szőnek a jámbor emberek, esetleg ők maguk, a katonák.
A katona azonban nemcsak a háborúban él. Mindenhol tartanak békeidőben is katonákat, akiknek egyetlen feladata az, hogy gyakorolják magukat, készüljenek a harcra. Békeidőben és háborúk idején egyaránt vannak a katonáknak pihenői, nyugodt időszakai, esetleg csak csendes órái, pihenő percei, amikor szórakozni vágynak, amikor szeretnék megfürdetni lelküket egy olyan világ üdítő forrásvizében, amely elvonja a - valóság sokszor éppen nem gyönyörködtető jelenségeitől.
Ez a másik világ a mesék világa. Számtalan megfigyelés igazolja, hogy a magyar katona mindig szeretett mesélni. „A boszniai hegyek között" voltunk, - olvassuk egy emlékiratban. - Éjfél felé 'hatalmas tűznél melegedtünk. Az egész század odagyülekezett a máglya köré és elgémberedett tagjait engesztelte. A nagy tűz túlsó oldalán pedig, ahová a füst nem ért, ott ült megfordított bornyúra telepedve egy gyalogos vitéz és mesélt. A magyar népköltészet jótékony szelleme szállott le a holtrafáradt emberek közé, és homlokon csókolta az egyszerű mesemondót."
Hány alkalommal tapasztalhattuk, hogy nehéz menetelések, fárasztó gyakorlatok, idegtépő várakozások, pokoli csaták idején egy-egy jóízűen mesélő, egyszerű legény hogyan tartotta a lelket pajtásaiban mesemondásával! Érdekes megfigyelés, hogy általában az egész világon este meséltek, amikor vége a napi robotnak, a munkának. Vissza