Az öcsike/Az örök rejtély

Előszó

Volt egyszer egy író, aki boldogan élt feleségével és három gyermekével. Oly boldog volt, hogy szinte el se hitte, és boldogsága közepett mégis sok könyvet írt az emberek boldogtalanságáról.
Nem a szerelem volt az, amiben legnagyobb boldogságát megtalálta, de az apai öröm sem, amelyet naivul oly természetes dolognak vélt, mint hogy ha szülők soha mást mint örömöt nem is lelhetnének gyermekeikben; de még az sem volt legnagyobb boldogsága, hogy az a ritka madár, amelyet csorbíttatlan ifjúságnak neveznek, még sok esztendei házasság után is úgy ült az ő házában, mint valami biztos fészekben. Legnagyobb boldogságának az volt a titka, hogy soha nem esett meg vele, vagy nem jutott tudomására olyasvalami rossz, amiről nem hitte volna, hogy erejével és egészségével legyőzheti. A szerencsétlenségek, amelyek fenyegetően fölbukkantak olykor, mint tovatűnő felhők eltűntek a látóhatárról, és utánuk még csak tisztább és szabadabb lett az ege. Legalább így hitte és ez a hit volt a valóság, amelyben élt.
A szegénységet, amely ellen szakadatlanul harcolt, mégis mindig bizonyos távolságban tudta tartani magától. Egyetlen ellensége volt csak, akivel sohasem mérte össze erejét és ez az ellenség a halál volt. Talán éppen az volt a férfiúnak nem a legkisebb szerencséje, hogy sohasem tartott sokáig attól, hogy a halál őt magát vagy a hozzá legközelebb állókat érhetné. Vissza