Az olasz nép és irodalom története

Előszó

Bevezetés
Olaszország történetét azért nehéz megírni, mert egészen a legújabb időkig politikailag nem volt egységes az olasz nép, nem volt független, rendezett nemzeti szervezete. Minthogy számos apró és egymással vetélkedő államokra oszlott, ama tizennégy századon keresztül, a mely a nyugat-római birodalom bukása óta eltelt, soha sem birta az idegen uralom igáját végkép lerázni nyakáról; és csak mostanában tudta megtanulni, hogy a lokális ügyeket, bajokat fel kell áldozni a közjó, az egységes Olaszország érdekében. Olaszország története tehát nem egy egységes nép története, nem olyan népé, a mely fejlődése folyamán egy egységes középpont köré csoportosította és egybeolvasztotta sokféle alkotó elemeit, hanem több rokon néptörzs története, a melyek mindegyike másféle állami fejlődésen ment keresztül.
Valami túlságos nagy fontosságot nem lehet ugyan annak tulajdonítani, hogy éppen a 476. év volna az, a mely határt von az ó- és új-kor története között, mindamellett kétségtelen, hogy ezzel az évvel új korszak kezdődik meg Olaszország népei számára. Odoakar, a herulok vezére, ebben az évben űzte el Romulust, a nyugati birodalom utolsó császárját, és országát a keleti császárság névleges uralma alá hajtotta. Az idegen hódítók Páviában királyukká választották, és Zenótól megkapta a római patriciusi méltóságot. Igy szülemlett meg az a vegyes, teuton és római kormányzat, a melynek következtében az új Olaszország minden intézménye már kezdettől fogva is amolyan dualisztikus színezetet nyert. Ugyanezen események folytán a királyi hatalom egy idegen és távollevő fejedelem kezébe került, a kinek címe után a joga megvolt ugyan, hogy beleavatkozzék az ország ügyeibe, de nem volt se hatalma, se kedve hozzá, hogy e jogát érvényesítse is akár a maga, akár a nép jóvoltára. Vissza