Az olasz szobrászat három százada I.

Előszó

A középkori ábrázoló művészetek fejlődésének körülményei merőben eltérőek voltak azoktól a körülményektől, amelyek között az antik művészet fejlődött. Egyúttal kedvezőtlenebbek is. Míg az ókorban a görögöknél minden közrejátszott, hogy a művészet az élet diadalmas hirdetője lehessen, addig a középkor eltávolodott a természet kultuszától, az organikus szépségek értékelésétől. A görög felfogás a test és a lélek egyensúlyát teremtette meg, művészete is ennek az összhangnak volt a tükre. Nincsen eredendő bűn, a test nem megvetendő porhüvely, nem a lélek átmeneti börtöne, hanem az élet csodálatraméltó megvalósulása, melynek szépségével a természetben semmi sem versenyezhetik. Ezt szolgálja a művészet, ennek formatökélyét igyekszik minél hívebben kifejezni. Nincsen ebben a művészetben titokzatosság, csak azt törekszik visszaadni, amit az organizmus segítségével világosan elmondani képes. A formai értékeket nem szorítja háttérbe, illetőleg nem másítja meg a tartalom kedvéért, nem elégszik meg a jelképszerűséggel, a gondolati értékeknek nem alázatos szolgája, hanem öntudatos, egyenrangú hordozója.
A Krisztus utáni első századokban ez az egyensúly az egész vonalon felborult. A lélek került túlsúlyba, melynek a túlvilági boldogság számára való megmentése érdekében mindent, elsősorban a testet fel kell áldozni. A művészet is ennek megfelelően alakul át. Vissza