Az ördög cimborái

Előszó

A találkozás és magányos tűnődés között, az elutazások és hazatérések hosszú-hosszú vonatozása közben többször felidéződött bennem a hol szomorkás, hol meg anekdotáskötetbe illő színházi múltunk; arcok jelennek meg előttem, Árok Ferenc rémült arca az átlumpolt éjszaka után, arcok tűnnek el, Dévics Imre arca, ahogyan azt rebegte a betegágyon: „Zolikám, őrizzétek a színházunkat!" Minden el-eltűnik, mint a napraforgók és a tarlók az ablakon túl. Gyötrődöm, vitázom magammal, néha már hajnalban csipás szemmel, máskor éjszakába nyúlóan, s nagyon szeretném, ha valaki velem együtt egyszer azt mondaná, rikoltaná bele a világba, hogy a színház, a vajdasági magyar színház nem stíluskérdés, szóra sem érdemes egy-egy előadás sikere vagy sikertelensége, az, hogy jó vagy rossz-e egy-egy színészi alakítás, mert a mi teátrumunk múltja, jelene és jövője nemzeti ügy. Érdemes volt-e, kellett-e nekem megírnom a távoli múltban, 1992-ben, egy rovinji közös nyaralás után a Mestermutatványokat, a Virág Mihály-breviáriumot, majd négy évre rá a Megkésett rekviemet, ezt a „színházsirató" traktátumot, a visszaemlékezést a nagybecskereki, a zombori első és utolsó magyar színházról, a topolyai társulatról, megemlíteni vastag betűkkel azt - hadd csorogjon a könnyünk -, hogy az ötvenes években négy (!) hivatásos magyar társulat végezhette áldásos misszióját a tartományban. Újabb hat esztendő elmúltával Heck Pauláról, Dürrigl Juhász Zsuzsáról és a színészkirálynőről, Romhányi Ibiről írtam, vázoltam pályaképet Néhány boldog óránk címmel; az Ötgarasos színház című kötetben a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának múltjából merítettem, az „aranykorszakot" örökítettem meg szerény tehetségem írói eszközeivel. Vissza