Az örök feladat

Fülszöveg

A tragédia a praxiszról szól, olyan dolgokról, melyek, ahogyan Arisztotelész gyakran megfogalmazza, másképp is lehetségesek, mint ahogyan vannak. Ezért a praxisz-utánzások/utánzatok szemlélése csekélyebb értékű azon dolgok szemlélésénél, melyek nem lehetnek másképpen, mint ahogyan vannak: amint a praixisz területén működő „gyakorlati ész" vagy „okosság", a phronészisz az örök igazságok szemlélésére rendelt teoretikus ész „bölcsességénél", a szophiánál. Ám az emberi phronészisi csakis az isteni szophiához viszonyítva csekélyebb értékű: az emberi élet szempontjából legfontosabb dianoétikus erény, a phronészisz fontolja ugyanis meg, hogy mi a jó az ember számára, s „rendelkező-funkciója" révén, megfelelő erkölcsi erénnyel társulva, boldogságunkról vagy jól-létünkről határoz. A tragikus mimészisz, amennyiben tárgya, az emberi praxisz. A „másképpen is lehet" birodalmának része, soha nem juttathatja biztos, szilárd és változhatatlan tudáshoz elbűvöltjeit; hiszen a tárgy jellege miatt erre még a szisztematikus kutatás, a gyakorlati filozófia sem képes. Az emberi létről gondolkodva még a filozófusnak is le kell mondania a megalapozott, rögzített és örök érvényű tudás reményéről. Létünk bizonytalansága és tervezhetetlensége nem teszi lehetővé, hogy a „tárgyat" mely mi magunk vagyunk, valaha is maradéktalanul megismerjük, hogy benne valódi tudásra tegyünk szert. Kiváltképpen így lehet ez azokkal, kik a lét(ük)et olyan bizonytalan „tárgyban" szemlélik, mint a műalkotások, s kik nem is filozófusként látnak e munkához. Könnyen lehet, hogy Arisztotelész éppen ebben a végső tanulság nélküli tanulásban, a szilárd tudás és az ennek alapján megvalósítható tervezés lehetetlenségében látta a tragédia legfőbb „tanítását". Ám e fogyatékosságban előny is rejlik: újra és újra meg akarjuk tudni azt, amit soha nem tudhatunk. Vissza