Az orr és az orrgarat bajainak gyógykezelése

Előszó

A szakorvosnak, ha életczéljául az orvosi tudomány bármelyik ágának a gyakorlását is tűzte ki, első sorban kell, hogy orvos legyen, vagyis kórisme és gyógykezelés szempontjából az egész embert, a beteget és annak az egyéniségét vegye tekintetbe, s csak azután vizsgálja meg a szakmájához tartozó szervet.
Bármily hétköznapiasan is hangzik e mondat, mégis szükséges, hogy erre különösen ifjabb szaktársainkat ismételten figyelmeztessük. Régebben a szakorvos az általános orvosi gyakorlatból alakult ki: így azután megtanulhatta azt, hogy miképpen kell az orvosi tudomány összes eszközeivel felfegyverkezve a kórismét megállapítani és a gyógykezelést végezni. Manapság, sajnos, majdnem általános szabálylyá vált az, hogy a fiatal orvos, alig hogy az egyetemről kikerül, azonnal egy specialis szakmára veti magát. Ennek azután kikerülhetetlen következménye az, hogy schematikussá, egyoldalúvá válik, legkevésbé a kezelendő betegek előnyére. Álljon például itt az alábbi eset, mely tényleg megtörtént: Második hóban terhes nő szívdobogásban és gyakran fellépő szívtáji nyomásban szenved; minthogy hallotta, hogy ilyen tüneteket egyes orrbajok kiválthatnak, orrgyógyászhoz fordul tanácsért. Az illető szakorvos a beteg panaszait az alsó orrkagylók duzzanatának tulajdonítja, és galvanokauterrel égeti; mindennek daczára a beteg panaszai változatlanul megmaradtak, de a szülés befejeztével azok állandóan megszűntek. Ha a kezelőorvos pontos anamnesist vett volna fel és a beteg nőt alaposabban vizsgálta volna meg, úgy valószínűleg a panaszokat másként értelmezte volna, és más kezelésben részesítette volna. Vissza