Az országépítő

Előszó

Részlet a könyvből:
A vár alatti szérűn egy hete már nyomtatják az árpát. A nyomtatóhely egyenes és széles út, melynek egyik oldalán egy héttel előbb még csupán a kerek aljú, csúcsos tetejű gabonaasztagok temérdek sátorai sorakoztak, másik oldalán meg a hosszú, négyszegletes aljú szalmakazlak nőttek és szaporodtak napról napra, ahogy zsugorodtak a túlsó oldalon az asztagok. A széles közben tizenkét nyomtató karikában hajszolják a lóhajtók nap nap után napkeltétől napnyugtáig a nyomtató lovakat; ide hordják az asztagokból a kévéket szakadatlanul, és innen villázzák az üres szalmát kézről kézre a kazlakhoz. És az idő kegyelmes volt a nyomtatáshoz: az aszály kitartott, még harmat sem hullott egy hét óta. De megfogyatkoztak, lám, az asztagtornyok, és temérdek magasra nőttek fel a szalmakazlak. S ímé, tetejezik is a szalmát a rakó emberek...
Régen elmúlt már dél, de a hanyatló nyári nap perzselve süti a földet. Fellegnek nyoma sincsen a fakón csillogó égboltozaton, és nem rezdül a legparányibb szellő sem, de a forró levegő reszket a gyilkos lángolásban. ólmos-súlyosan nehezedik a várra a nyár végi, álmos kánikula. A palota ablaktáblái a napos oldalon mind behúzva, és a tornác előtt leszúrt karórudakra feszített sárga árnyéktartó ponyvából gőzölög a víz, akivel a szolgák a felső ház ablakából időnként megöntözik. A tornácon, a palota bejáró ajtója mellett falhoz támaszkodva hegyes süvegű, láncinges testőrző katona; két keze kopja nyelét markolja, s fejét karjára hajtva álltában alszik. Nagy néha felhorkan, öklével megtörli izzadt orcáját, és pislogó szeme ijedten cikázik szerteszéjjel: a vízitorony felé meg a tárházak felé, s lefelé, ahol a palotakerten túl a vári népek sárkalibái kuporodnak. Aztán, hogy nem mozdul sehol semmi élet, újra csak reáejti fejét a karjára... Az udvarban, a karók közé fonott kerten belül, mindenütt délutáni lusta csend. Vissza