Az újkor vége

Előszó

Részlet:
"A század elején Oroszország már több, mint ötven éve olyan volt, mint az aláaknázott épület. Az elégedetlenséget a hatvanas években a jobbágyok felszabadításával akarták csökkenteni, de az ellenkező hatást érték el: az elégedetlenség megnőtt. Az országot titkos szövetségek, forradalmi alakulatok, szekták hálózták be s a felbomlás a cárok, de főként a cári kegyencek egyre kegyetlenebb intézkedései ellenére is folyton érezhetőbbé vált. Hiába számüzetés, hiába börtön, hiába tömeges kivégzések, a földalatti mozgalom egyre erősödött és úgy látszott, már csak kedvező alkalomra várt, hogy a cári uralmat elsöpörje.
Mindenki azt hitte, hogy az alkalom az orosz-japán háború lesz. Tolsztoj, az akkor már nyolcvanadik éve felé járó író-apostol is meg volt győződve róla, hogy az idő elérkezett. Szégyenletes botrányokról beszéltek: miniszterek elsikkasztották a hadseregnek szánt téli felszerelést s a katonák ezrével fagytak meg a szibériai hóban; tábornokok elsikkasztották az élelmet; a gyárak a frontra használhatatlan lőszert küldtek; a hadvezetésben a kegyenc tábornokok hibát hibára halmoztak s ennek következtében az orosz nép fiai ezrével pusztultak el. A háborút el kellett veszteni. El is veszett. De a nagy forradalomnak még egy újabb nagy háborús veszteségre volt szüksége, hogy kitörhessen és diadalmaskodhassék, - a döntő lépés nem 1905-ben, hanem csak 1917-ben tört ki.
Tolsztoj az orosz-japán háború végén támadt feszültséget, az úgynevezett kadett-forradalom előzményeit ragadta meg arra, hogy "Az újkor vége" című tanulmányában eszméinek tömör összefoglalását adja. Ma, kerek negyven év távlatából, világosan látjuk, hogy a nagy apostol tévedéseit hol követtel el." Vissza