Az út maga a cél

Előszó

Magányos kutató lettem. Szándékaim ellenére váltam azzá. Igaz, mindig volt időm töprengeni, átgondolni, kihordani mondanivalóm, de az az érzés, hogy olyasmi és olyanképpen érdekel, ahogy másokat nem, új keletű: a kor hatalma hozta magával. Megrendelés, határidő, teljesítménykényszer sohase sürgetett. Legfeljebb eseti külső impulzusokat kaptam. Munkáim nem voltak visszhang és kritika nélkül valóak, de ezek az értékelések inkább tudományos, egyetemi, szakértelmiségi körökben, s nem a magas nyilvánosság, a közélet fórumain születtek. Volt időm és kedvem megformálni mondanivalóm. Karriervágy talán sohasem sürgetett. Érdekelt és érdekel a kor maga, melyben élek, mert a kontempláció útján elérhető tudás arisztotelészi, s nem platóni felfogása táplált. A megszerzett tudás nem teljesen öncélú, hanem azt a közélet viharaiban kell mozgásba hoznunk. Miután ez nekem világos törekvéseim ellenére sohasem sikerült, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok kortársa a kornak, melyben élek. Ez a felismerés viszont továbblökött a kérdés olyatéppenkénti megfordításához, hogy milyen az a kor, aminek egy kortársa nem kor-társ. Rendszerváltás előtt és után teljesítményeim egyaránt inaktuálisak. Ha magam azonos vagyok teljesítményeimmel, mint ez joggal feltételezhető, akkor csak az marad már hátra, hogy lehet-e egy inaktuális lény autentikus létező vagy sem. Felnőtt korom óta - miután a futballal végeztem - a szellemi munka, a megismerés öröme jelentősen segített értelmessé tenni emberi létezésem. Rá kellett jönnöm, hogy a mindenkori jelenem és a halál között töltött végesség potenciális gazdagságát a gondolkodás megsokszorozza: ha van erőnk és időnk kiértékelni, átgondolni, előbb felbontani, majd újra és újra összerakni a világ és benne személyes életünk történéseit, akkor empirikus létezésünk biológiai, lelki, interperszonális és társadalmi kontextusait megnyugvással kezelhetjük: az idő tovatűnő sodrában cselekedet így nem töröl oly könnyen cselekedetet, gondolat gondolatot, érzelemállapot érzelemállapotot. Megéltebbé, intenzívebbé teszi a tudatos lét a létet, s megnyugvással tölt el, hogy amíg itt vagyunk, vagyunk is valamik. Értelemmel bíró lények, akik nem a másvilágra készülnek - hisz amíg itt vagyunk, a halál nincs itt, s amikor ő itt lesz, már mi nem leszünk - , hanem a gondolkodás ereje révén tesszük végessé a végtelent. Az események, történések rossz végtelen rohanása csak az ész reflexiója révén zárható intenzív teljességbe. Ezért az út maga a cél. Nem a lemondás, hanem az átélés, a bizonyosságot adó bizonytalanság nyomatékával. A szenzuális értékosztály pluralizmusát nem győzhetjük le másként, csak ha engedelmeskedünk az intellektuális értékosztály monizmusának. Ennyiben és csak ennyiben van jó végtelenség. Vissza