Az út végén

Fülszöveg

Két férfi vánszorog a végtelennek tűnő, havas mezőn. Ruházatuk szedett-vedett, az egyiket még csak melegíti valamelyest rövid bundája (erre vet szemet majd a németek szolgálatába szegődött policáj: - Odaadod! - mondja röhögve. - Önként, de muszáj!..) - a másikon azonban csak vedlett katonaköpeny, nyári vászonsapka van, ahogy 1941 nyarán, egy lidércnyomásos tanktámadás után társaitól elszakítva, foglyul ejtve, majd a kivégzés elől csodával határos módon megmenekülve, elvergődött az erdőbe.
Feladatuk szinte békés: élelmiszert kell vásárolniuk, kérniük vagy szerezniük társaik számára valamelyik tanyán, faluban, akárhol. Ribak már tapasztalt partizán, ügyes, találékony, amellett a szerencsével is jó barátságban él. A vidéket ismeri, akár éjszaka is eltalál bárhová, s azt is tudja, kitől kell szép szóval kérni, s kitől szabad elvenni, ami kell.
A portya mégsem sikerül. Felégetett tanya, néma falu, majd váratlan lódobogás, lövések a sötétben.
Egyetlen, a háború éveihez mérten szinte pillanatnyi epizód. És mégis, a két ember sorsában megdöbbentő plaszticitással érzékelhető egy egész nép mérhetetlen szenvedése, ésszel szinte fel sem érhető megpróbáltatásai. Vaszil Bikov kendőzetlen őszinteséggel ábrázolja az emberfeletti erőt és az emberi esendőséget, s azt, hogy az elsőért akkor nem mindig járt jutalom, az utóbbiért pedig nem lehet megbocsátás. Vissza