Az utak ismeretlenjei

Fülszöveg

Lévay Endre évtizedeken át falukutatói munkát is végzett, akkor is, amikor mint riporter, vagy mint valami belső sugallatra hallgató irodalomszervező és tehetségkutató járta az országot, a Vajdaságot. Ezekből az utazásokból - sokszor csak bolyongásokból - nem egy regénye, útirajza, novellája, hangjátéka született. Műveit soha nem gyöngyözte ki magából csupán négy fal között, soraiból kiérezzük, neki is voltak íróasztal feletti tűnődései, de témái nem ezeknek a termékei, hanem a tájból, a mindennapi élet rezdüléseiből hajtottak ki.
Az utak ismeretlenjei gyakran egymást követő utazásainak, bolyongásainak visszatükrözői. Az itt összegyűjtött elbeszélések időben három évtizedet ölelnek át: 1947-től 1977-ig. Tehát ezek az egyszerű emberekről szóló szelíd történetek egy emberöltőnyi időről vallanak az olvasónak Szabadkáról, a Vajdaságról. A fejezetek parányi mozaikkockákat rögzítenek azzal az írói szándékkal, hogy ezekből a pasztellszerű, vagy olykor villogó kockákból egy olyan körkép álljon össze, amelyben a vergődve vagy zavartalan csendben, nyugalomban s az így meglelt boldogságban élő emberünk a maga lelkialkatára ismerjen, és megvallja magának: "Lám, így éltem én is talán."
A földjéhez hű olvasó sokszor az írásokban önmagát keresi, s ha ilyen vagy olyan formában megleli, az ábrázolt alak - még ha szálkásan ábrázolt is - közelebb kerül hozzá. Az itt közölt elbeszélések írója sajátos tipológiájával mintha nyíltan ki is mondaná, hogy ez a törekvése: embert állítani az Időbe, úgy és olyannak, ahogyan és amiként a mi égtájunk alatt él.
Az Életjel abból az alkalomból adja ki ezt az elbesztéléskötetet, hogy szerzője hetvenedik életévébe lépett. Vissza