Az utolsó határ

Előszó

Hatvankilenc évvel ezelőtt indiánus territóriumnak nevették Oklahomát, ezt a forró, napszítta, száraz földdarabot, kiszáradt folyóival, elsárgult gyepszőnyegével és csenevész fenyőfáival. Ezt a sivár tájat, mint ahogy a neve is mutatja, az indiánok lakóhelyéül szánták.
A sok államból és territóriumból álló Amerikában valamikor egy sötétebb bőrű nép lakott. A partraszálló első fehérek rosszul ismerték a földrajzot és tévedésből indiánoknak nevezték el az őslakókat.
A név rajtuk maradt.
Egyszerű életet éltek; vadásztak, halásztak, néha földet is műveltek, vetettek, arattak, betakarították a termést; olykor gyilkolták egymást, mint a fehéremberek. Nem voltak sokan. Népüket nem számlálták meg; de az eltelt háromszáz év alatt lélekszámukat nem becsülhetjük háromszázezernél sokkal többre. Törzsekben, klanokban, szétszórt falvakban éltek, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig.
De egy megbocsáthatatlan hibájuk volt: azt hitték, sajátjuk az a föld, ahol örök idők óta éltek; s azt hitték, elegendő harcolni és meghalni érte. Az ékesszóló fehérek hiába ösztökélték és tanították őket a gyilkolás finom árnyalataira, a skalpolás nemes művészetére, mégsem tudták megváltoztatni ezt a népet egyszerű hitében. Az indiánok bennszülött módra ütöttek vissza; harcoltak azért a földért, amelyről szentül hitték, hogy a szülőföldjük. De legyőzettek, mert "bennszülöttek" voltak és mivel már kezdetben kegyetlenül megritkították soraikat. Vesztesek maradtak, mert úgy éltek, mint a kőkorszak emberei. Vissza