A' karthausi I-II.

Előszó

Bevezetés.

Egy octoberi nap komor reggele borítá el ködös világát a' Dauphiné felett, midőn én, eltérve az országútról Vaureb helységéhez értem, 's csak kalauzt 's öszvért bérlelve magamnak, tovább menék a' Grandé Chartreuse felé.
A' fákat az ősz nagyrészint már megfosztá lombuktol, 's mi még rajtok maradott, sárgán vagy vörösen, 's nehéz cseppekkel terhelve függe ágaikon, mintha szabadulását várná; a' dús füvet, melly között ösvényem kígyózott, hófejéren lepte el a" dér, 's a hegyekről jéghidegen zúga le az őszi szél, mintha a közelgő télre intené a' völgy' lakóit; minden hús vala körülöttem, őszileg komor, 's elhagyott. - Köpönyegem!) e hurkolva haladék tovább, hol öszvéremen, hol a hideg ellen gyalog, 's így értem az úgy nevezett nagy puszta' kapujához.
Most a fal megett, melly e' hús vidéket a' többi világtól elkülönözi, egy malom áll, mellette kis gazdaház, 's az egyszerű kápolna, mellyben az itt a' monostor' számára sáfárkodó karthausi miséjét mondja; egyébiránt minden elhagyott, a' keskeny hegynyiláson zúgva rohan át a' hegypatak, a' bérczeket, a' merre csak látsz, fenyves erdő takarja komor zöldjével, 's mihelyest a' kapun áthaladtál, vadonban gondolhatnák magadat, ha a' kis kápolna' harangcsengése kalauzodat nem intené imádságra, téged, hogy szent helyen vagy, mellyben szenvedők, kiknek nagy civilisatiónk csak sebeket ada, menedéket kerestek. Vissza