Bacsányi János válogatott költeményei

Előszó

Linz városának temetőjében, behorpadt sírban, pusztulásnak induló síremlék alatt alussza örök álmát korának egyik legműveltebb magyarja. Egyéniségénél fogva arra volt hivatva, hogy vezére legyen a nemzet megújhodásáért küzdő magyar íróknak, de a sors arra kárhoztatta, hogy egész életében annak a hálónak fojtogatása ellen küzdjön, melyet ellenfelei és a szerencsétlen viszonyok fontak számára. Ma már lepattantak róla mindazok a rágalmak, melyekkel kortársai elhalmozták; megnyíltak a jól elzárt levéltárak; kezünkben vannak azok az adatok, melyekért ő hiába küzdött, hogy magát igazolhassa. Féltek tőle, el kellett némitaniok. Égető tettvágyát, csapongó képzeletét, szilaj indulatkitöréseit még Metternich, Ausztria hatalmas minisztere sem tudja a maga valóságában felfogni, bár kortársai közül ő rajzolja róla a legtalálóbb képet. »Én sajnálom őt, - mondja egy ízben - de ennek ő maga az oka. Azok közé az emberek közé tartozik, kik semmiféle helyzetbe nem tudnak beilleszkedni s kik élénk képzelő tehetségük által sok minden olyanra ragadtatják magukat, a mi végeredményben szerencsétlenségüket okozza, mert mindenhez erélylyel fognak hozzá. Ilyen fejek számára egy külön birodalmat kellene teremteni. Egy egész köztársaság hasonló emberekből talán nagyon boldog lehetne. Nem mint miniszter, hanem mint ember mondom ezt, kinek alkalma volt az életben igen különböző emberekkel érintkezni. Én magamhoz hivattam őt, mert beszélni kivánt velem; több mint félórán át szabadon hagytam beszélni csak azért, hogy közelebbről megismerjem. De tüze elragadja, nem tud alkalmazkodni a társadalmi viszonyokhoz s minden helyzetben szerencsétlen lesz, mert nem tud beleilleszkedni.« Vissza